Közveszélyes Munkakerülő

„Figyi, te ilyen játékos csávó vagy, nincs kedved csinálni játékblogot?” – kérdezte Etele, az Index dizájnere valamikor 2006 őszén, nem sokkal azután, hogy a hírportálhoz kerültem. Mint kiderült, ez a blog akkor már majdnem egyéves terv volt az Indexnél, Etus a felület bombermenes dizájnját is elkészítette, sőt a blog neve is megvolt: Közveszélyes munkakerülő. Csak éppen nem akadt olyan szerző, aki vállalta volna, hogy naponta tölti tartalommal a blogot, anélkül meg nem volt értelme elindítani.

Nem sokat kellett gondolkoznom a felkérésen. 2007 elején még Etele és az indexes téemká (tervszerű megelőző karbantartás) szakija, Panic kicsit reszelgetett a dizájnon és a technikai hátteren, aztán márciusban elindult a KMK blog. Mivel az akkori – még a régi – indexes címlapra többször kikerült, villámgyorsan népszerű lett, napi 3-4 (később 5-6, még később 7-8) ezer látogatót hozott, oldalletöltésben a dupláját. A legnagyobb sikernek mégis azt éreztem, amikor az egyik sales-es mutatott egy felmérést, amiből kiderült, hogy a rendszeres bloglátogatók között szokatlanul nagy arányban fordulnak elő középvezetők és felsővezetők. Szóval a főnök is játszik, ha esetleg bárkinek is kétségei lettek volna.

Az hamar kiderült, hogy napi szinten foglalkozni böngészős játékokkal nem is olyan könnyű feladat. Mármint maga a feladat könnyű, de az egyéb munkarutinba belesuvasztani a játékok legalább közepesen alapos tesztjét és a róluk szóló pársoros posztokat – ez meglepően időigényes dolog. Ennek köszönhetően ahogy az Indexnél egyre elfoglaltabb lettem, úgy kellett sajnos hanyagolnom a KMK-t is. Valószínűleg meg is szűnt volna, ha nem találok hű kobzosokat – itt mindenekelőtt meow kartársnőt, toto92-t, szp-t kell kiemelnem –, akik eleinte alkalmanként, majd egyre rendszeresebben besegítettek. Aztán 2010-ben jött a váltás, aminek okait itt nem részletezném, mert csak belerondítana a melankolikus múltidézésbe. A KMK-ból Munkakerülő lett, de ezzel együtt nekem tovább fogyott a szabadidőm, míg teljesen ki kellett szállnom a blogból (akit esetleg érdekel, mostanában napi 11-12 órát dolgozom, és ezt erősen megsínyli a másik szerelemprojektem, az IDDQD is). Hogy a Munkakerülő mégis működik, az a fent említett hű kobzosoknak köszönhető – csak a legmelegebb hálával tudok szólni róluk, életben tartják az eszmét, viszik előre a lángot, döntik a GDP-t.

De hogy csatlakozzak a héten előttem szólókhoz, jöjjön néhány flashfless a múltból. Rengeteg kedvencem volt az elmúlt öt évben, felsorolni nehéz lenne mindet (és sokat megtettek már a héten mások), ezért inkább csak a korai klasszikusokat említem, amiket az első néhány hétben termelt a KMK – ezek azért is maradtak emlékezetesek, mert abban az izgalmas kezdeti időszakban kerültek a blogba, amikor az megszületett.

Először is, Flash Element TD. Ez volt az a játék, ami rádöbbentett, mennyi lehetőség van a flashjátékokban, ráadásul az általam imádott Warcraft III egyik titkos pályájára épül. Instant klasszikus, az egész lövegtorony-telepítős műfajt megszerettette velem – aminek aztán egy magyar játék, a Gemcraft lett a csimborasszója (leborul, leborul).

Másodszor, is, Planarity. Szeretem azokat a logikai programokat, amelyekben rendet kell teremteni valamilyen kaotikus állapotból (a hurokba rendezős játékok – Grid, Colourshift – is nagy kedvenceim), a Planarity pedig ezeknek egy szép, minimalista alapvetése. Gráfhúzogatás, ha úgy tetszik, az okostelefonomon is van ilyen, rendszeresen előveszem, pedig nem ad se csillivilli grafikát (3 színből megvan az egész), se acsikat.

Harmadszor is, Milpa. Magam sem tudom megmagyarázni, miért, de amikor megjelent, hónapokig játszottam vele, és egy idő után az akkori rovatvezetőmnek is feltűnt, hogy kmk-zás címén ugyanazzal a hülyeséggel ütöm el az időt, azaz kerülöm a munkakerülést. (El is hangzott tőle a „Stöki, bazmeg, ne játsszál, hanem játsszál!” tételmondat.) A Milpa gyors, a logikai érzéket és a reflexeket is megdolgoztatja, addiktív. Egy időben a világranglista első tucatjában is benne voltam (aztán jöttek a mindenféle csalóbotok).

Ez lenne tehát az én koraiflashjáték-dobogóm, de azért még háromról hadd emlékezzek meg. A Bible Fight a verekedős játékok egyik legszebb példája azóta is, ráadásul irtó vicces. A Damn Birds a fejlesztgető-védekező akciójátékok egyik korai, de meglepően kiforrott darabja remek témával és grafikával, imádom ma is. Végül, a Fart Game, a blog egyik első, igazán kretén játéka, Szeles Mónika ajánlásával.

És akkor kezdődjön a blog második öt éve, továbbra se dolgozzatok sokat, klikkelésekkel és kommentekkel támogassátok meow kartácsnőt és a többieket. És persze én sem utoljára bukkantam fel itt.

Éljenek a hat napos munkahetek, így több alkalom jut munkát kerülni! A szupermalac úgy hirdeti magát, mint 2012 legnehezebb játéka, sőt, a pályákról szóló statisztika is arról szól, hányan tudták megcsinálni az adott pályát, és ehhez hány malackát gyilkoltak le. Mert ez a cél: a tök sötét pályából csak akkor látunk valamicskét, ha néhány disznónk nekimegy az akadályoknak, a szétfröccsenő vér ugyanis gyönyörűen kirajzolja a környék domborzatát. Mivel csak adott darabszámú malackával gazdálkodhatunk, az olyan bénák, mint én, csak az elhalálozást követő isten módban bízhatnak, igaz, akkor jóval kevesebb pont szerezhető, szerencsére pályánként kikapcsolható az opció. Ha simán a láthatatlan tüskék nem lennének elegen, akkor még szintén láthatatlanul mászkáló ellenek is segítenek a játék fő tanulságát levonni : UTÁLLAK! Aki kipróbálja, ne feledje: a türelem nagy erény.

Így a hét vége felé - fránya szombat - már jó pár játék terítékre került a nosztalgia posztokban, de igyekeztem összegyűjteni még néhányat, amelyek számomra nagyon emlékezetesek a KMK-ról. Hajdanán úgy jelentkeztem a szerkesztői állásra, hogy Stöki kérte, próbáljam összegyűjteni azokat a játékstílusokat, amelyek a legjobban fekszenek nekem. Ehhez híven próbáltam most összeszedni a számomra legjobb, legszórakoztatóbb vagy épp legrafináltabban élvezetes gémeket. Azonnal bevillant egy pár igazán jó kis remekmű, de azért végigpörgettem a posztokat. Az eredmény közel 50 volt úgy, hogy vasszigorral állapítottam meg a szűrőfeltételeket :D Ezután jött a kihívás, hogy próbáljam lecsökkenteni ezt a számot, ami nem volt nagyon egyszerű. A tanulság az, hogy a blog nagyon sok igazán kiváló és változatos játékokkal foglalkozott, amiért csak még inkább büszkék lehetünk rá ebben az ünnepi hangulatban :)

Most pedig megpróbálom nagyon röviden - műfajokba sorolva - ismertetni ezt a listát, hátha néhányan újra kedvet kapnak, hogy elővegyék őket.

Mindig is nagy kártya őrült voltam, de az első fless élményt a Castle Wars-tól kaptam, ami egyben az "egyszerű, de nagyszerű" elvű játékok ékes példája is. Igazán izgalmas volt, de a komplexebb kártyajátékok iránti igényeimet nem elégítette ki. Erre megoldásként érkezett a Necronomicon, amely teljesen új színt hozott a már megszokott stílusba, és még rátett egy lapáttal, hogy a kongás acsik megszerzése nem volt egy mindennapi feladat. A csúcsot nálam mégis toronymagasan egy igazi időrabló játék vezeti, aminek a neve nem más, mint Elements :) Igazi örök darab, amelyet talán soha nem felejt el az ember, ha egyszer játszott vele!

Miután szépen átvettük a kártya-ABC legfontosabb betűit, rátérnék egy másik stílusra, amiből noha nagyon sok megoldás készült, mégis egyet szeretnék megemlíteni. Megismerkedésem a Bloxorz-zal igazi pofon volt az élettől, és megfogalmazódott bennem két kérdés, hogy erre miért kellett ennyit várni, illetve mi jöhet még ezután? Az elsőre azóta sincs válaszom, a másodikra is csak egy sejtésem van, hogy ennél nem lesz - lehet -  jobb.

A logika után térjünk egy sokkal könnyedebb műfajra, amelynek egyik kivételes gyöngyszeme a Jelly Battle. Röviden a gumiember ámokfutása multiban. És ha már keverék és disztroj, akkor nem szabad megfeledkezni a milliós sebzéseket is produkáló kis zombinkról. A Sonny nagyon jól párosítja a szerepjáték elemeket, egy cseppnyi stratégiát és a színtiszta pusztítást! Már csak azért megéri vele játszani, hogy átéljük azt az örömöt, amikor végre hét számjegyű sebzést sikerül produkálni, a sztori és a látvány már csak hab a tortán. De ha ez még nem volna elég, akkor itt van két várvédős/várfoglalós, amiben eléggé kiélhetjük magunkat, ha hentelni szeretnénk egy kicsit. Az Epic War 3 az EW sorozat egyik kedvenc darabja, ahol a hősünk titánokkal és sok más lénnyel bekeményítve taposhatja ki az utat az ellenséges várakig. Ennek kicsit fordított változata az Agony: The Portal, ahol egyedül kell szembeszállni a temérdek ellennel, és Godlike kombókkal sorozni őket. Mindkettő vegyít szerepjáték elemeket a játékba, és bár a sztorira nem fektetnek hangsúlyt, az erős leveláp miatt támogatja az újrajátszás lehetőségét. Az Agony esetében nagyon jól eltalálták a survivor módot, mert órákat el lehet vele lenni anélkül,  hogy észrevennénk az idő múlását.

Ha már szerepjátékról esett szó, akkor itt az ideje megemlíteni a Hands of War című remeket, amelyet már komolyabban nevezhetünk RPG stílusúnak, azon belül is a Hack&Slash kategóriába sorolnám. Merész próbálkozás, de mi köszönjük, hogy ilyen formába sikerült önteni. Egy korábbi játék is sokra vitte ebben a kategóriában, ami az erősen addiktív kategóriába tartozik. Ez nem más mint a Monster's Den, amelyben akár a végtelenségig is fejleszthetnénk a csapatunkat, amire a játék során nagy hangsúlyt kell fektetnünk, ha biztosan tovább szeretnénk jutni. És aki emlékszik a túlélő módra, annak beugranak azok a taktikázások, amelyek igazi alapkövei ezeknek a játékoknak.

Még nagyon röviden szeretnék egy-két szót ejteni arról a két stratégiai játékról, amelyek amennyire egyedire sikerültek, annyira sikeresek is lettek a nagyközönség előtt. Az egyik egy igazi agytrösztös világmeghódítós fajta, a MasterMind: World Conqueror. A játékban egyszerűen minden a helyén van ahhoz, hogy valóban egyeduralkodóvá váljunk és közben egy pillanatra sem fogunk unatkozni. A másik pedig egy olyan alfajba tartozik, aminek gondolkoztam a nevén, de egyszerűen nem tudtam kitalálni (kommentekben kérem az ötleteket rá). Ez pedig nem más mint a Warlords, amiben több tucatnyi ütközetre kerül sor a legkülönbözőbb egységeket felhasználva, míg végül sikerül elfoglalnunk a teljes kontinenst.

A végére maradt egy kis platformos ügyességi logikai katyvasz, ami egyébként távol áll tőlem, de a SHIFT még engem is teljesen megfogott. Annyira jó, hogy csak azt tudom javasolni, hogy mindenkinek meg kell tudnia, hogyan kell váltani ;)

És még egy legeslegutolsó játék, ami igazi felüdülés az ügyességi sportjátékok között, a Hit the Jackpot 2. Nekem annyira addiktív volt, hogy addig nem tudtam leállni, míg minden lövést nem maxoltam, és mégis annyira pihentető kis szösszenet, hogy nem tudok rá rosszat mondani.

Tudom, hogy így is bő lett a listám - nyugodtan vessetek meg érte -, de ezeket a játékokat tartom a legjobbaknak, amelyek jórészt forradalmasítottak egy-egy játékstílust, vagy teljesen újat vezettek be a flash gémek birodalmában, és amelyekről mindenképp szót kell ejteni.

Ma egy korábban sikeres játék folytatását szeretném bemutatni, ami nem más, mint a Necronator 2. Biztosan sokan emlékeztek a lélekgyűjtögetős, véres, öldöklős első részre, ahol egy mindenre elszánt sereggel kellett tisztogatást végezni az egyes földrészeken. Ez a darab sokban hasonlít elődjére, viszont olyan változtatásokat eszközöltek, amelyek javára váltak a játéknak. Picit szebb grafika, jobb kezelőfelület, átláthatóbb térkép, három fokozatú sebesség. Hat faj, amelyekhez különböző hadjáratok tartoznak, más egységekkel és hősökkel. A lényeg viszont mindnél ugyanaz: szabadítsd fel a falvakat az egyes tartományokban. Vásárláshoz és fejlesztéshez pajzsokat kell gyűjteni, amelyeket nehézségi szintekért és pályánkénti négy külön feladatért kaphatunk. Itt érdemes átgondolni, hogy mire is akarjuk elkölteni, mert az egyes pályákon hosszú perceket tudunk vele megspórolni. Ami viszont zavaró lett a játékban, hogy az auto mozgás csak akkor hatékony igazán, ha kicsi a pálya, vagy sokkal erősebbek vagyunk az ellenfélnél. Egyébként érdemes taktikázni és irányítani a csapatainkat, ami viszont kétszeres sebesség mellett elég nehézkes. Ezen kívül a játékban vannak prémium cuccok, amikért már sajnos nem elégségesek a játékban megszerzett pajzsok. Ezzel együtt mégis hosszabb munkakerülést biztosíthat mindenki számára, még akkor is, ha nem szeretné mind a 119 pajzsot illetve a 28 acsit megszerezni. Jó szórakozást hozzá!! :)

Itthon voltam a két gyerekemmel. Amúgy is kicsi faluban laktunk, ahol túl sok kikapcsolódási lehetőség nem volt. Ebből következően elég sok időt töltöttem el a számítógép előtt. Eleinte csak olvasgattam, így bukkantam rá az Index egyik oldalán egy szerény feliratra: kmk. Nem tudtam, mi lehet az, így rögtön megnéztem.
Így találtam rá a Ring Pass Not-ra, ami azonnal megbabonázott. A mai napig is előszedem időnként, hogy tudok-e több pontot gyártani. És persze, a játékkal együtt megbabonázott az oldal is: eleinte csak rendszeres kommentelő lettem, aztán már csomó játékot is küldtem be. Amikor Stöki felhívása 2009-ben megjelent, olyan minden mindegy alapon jelentkeztem szerkesztőnek, gondolván, mit veszíthetek. Bekerültem, és azóta kisebb-nagyobb intenzitással, de mindig az életem része a blog.
Néha nagyon nehéz. Éjjelente néha jobb lenne aludni, mint játékokat kipróbálni. Sokszor éjfél után születik meg egy-egy poszt, amikor már a korrekt fogalmazás nem az erősségem. És sokszor elkeseredem azon, hogy bár egy csomó energiát fektetünk abba, hogy minden napra legyen játék, az utóbbi időben egyre kevesebb kommentet kapunk. Pedig átlag 1200 egyedi látogatónk van naponta, ha sikeredik címlapra keveredni, akkor 2000 is. A mi munkánk gyakorlatilag egyetlen elismerése, ha ti is írtok nekünk valamit. Még ha kritizáltok is, az is jobb, mint ha semmit sem írtok.
Néha elgondolkozom, hogy kell-e még ez a blog, van-e még szükség rá. A technikai fejlődés lassan elmegy mellettünk, ahogy látom, egyre többen a telefonjukon játszanak, a pc-k kora talán lejár. De amíg ennyien kíváncsiak vagytok ránk, addig folytatjuk.

Bár a Flood Runner sorozat még nem szerepelt a blogon, kezdjünk rögtön a harmadik résszel, ugyanis pont ezt ajánlotta nekem Kázmér aktív munkakerülés közben. A játék majdnem egyklikkesnek is tekinthető lenne, ha a képen is látható "Combo" ablak nem jelenne meg, amikor épp halni készülnénk. A cél természetesen minél több pont elérése, ehhez földön, vízen levegőben és föld alatt kell menekülnünk, miközben mindenféle csúnya lényeket kerülgetünk, különböző képességeket adó extrákat veszünk fel (ha nagyon ügyesek vagyunk, még egy sárkányt is megülhetünk), nem hagyjuk ki a pontszerzés többszörözését biztosító sárga köveket, és nem töltünk túl sok időt a víz alatt. Egyszerű, ugye?

Mint sokan mások, én is úgy kerültem a szerzők közé, hogy előtte játékot ajánlottam. Szinte minden nap felnéztem a blogra, és amikor társszerzőket keresett Stöki, akkor nem is volt kérdés, hogy jelentkezek. Azután az addigi jól megszokott kis életem teljesen megváltozott. Új munkahely, költözés és családi gondok színesítették a hétköznapokat. A blogot persze továbbra is figyelemmel kísértem, de aktívan nem tudtam részt venni az alakításában. Így számomra a kmk főleg a 2007-2009-es időszakot jelenti, és olyan játékok jutnak róla eszembe, mint a Gemcraft vagy a Space Game. A Toplistát figyelembe véve ezzel gondolom nem vagyok egyedül, és talán így pár év távlatából ismét érdemes elővenni ezeket a játékokat, ha az aznapi poszt nem nyerte el a tetszéseteket.

Így a nosztalgiahét vége felé talán érdemes egy kicsit a jövőbe is tekinteni. Úgy gondolom, hogy jöhetnek akár 64 magos processzorok, az ilyen rövidebb-hosszabb kikapcsolódást nyújtó játékokra mindig lesz igény. Persze, hogy ezt az igényt a PC-n vagy inkább mobil eszközökön fogjuk kielégíteni, azt egyelőre még nem lehet tudni, de ez utóbbiak nagyon megerősödtek az elmúlt időkben. A fejlesztők is szívesen fejlesztenek Androidra vagy iOS-re, mert ott nem csak a reklámbevételekből kapnak részesedést, hanem pénzt is kérhetnek a játékért. Én mindenesetre sajnálom, hogy az ilyen minőségű játékokat nem élvezhetem a munkahelyi vagy az otthoni gépemen, csak a mobilomon.

Kappa ajánlotta a kommentek közt a Do You Know Flash Games?-t, és aligha lehetett volna jobb az időzítés. A nagy nosztalgiázás közepette most ti is felmérhetitek, mennyire ismeritek azt, amivel játszottatok, ezennel bemutatom a munkakerülők Legyen Ön is milliomosát. Tizenöt kérdés, két három segítség (plusz az illusztráció), a cél az egymillió.

A közveszélyes munkakerülőt már a Magyar Népköztársaságban is komolyan szankcionálták. Semmi keresnivalója nem volt az országban. 2007 tavaszán viszont valami megváltozott. Elindult egy olyan blog, amelyet minősége, rendszeressége és a köré csoportosuló közösség tett naggyá. Meg persze Stöki.

Töredelmesen bevallom, csak később, 2007 nyarán kerültem az Indexhez, ekkor találkoztam a bloggal először. Viszont amíg arra vártam, hogy ihletet kapjak a diákmunkával foglalkozó cikksorozatom aktuális részéhez, halakat zabáltam, vagy a japán zuma klónnal tréningeztem kézügyességemet.

Ezek a játékok azt adták, amire akkor szükségem volt, néhány percnyi agyatlan pötyögést. Aztán megtaláltam a Vector TD-t és komoly lelkierőre volt szükségem, hogy csak otthonról romboljam a különböző alakzatokat. Nem volt könnyű.

Amikor megjelent a Fancy Pants Adventure, úgy döntöttem, nem ölök több pénzt a PC felújításába, hiszen tök felesleges, a jövő a flashjátékoké. Ez volt az a pillanat, amikor realizáltam, hogy igazán komoly, összetett és izgalmas időtöltés lehet a böngészőbe tölthető színes vackokkal bajlódni.

Évekkel később lett belőlem is társszerző (persze beküldött játékaim voltak), igyekeztem hozni azt a szintet, amit megszokhattatok. Aztán lassacskán azt vettük észre, hogy szinte csak mészárlást posztolok (a pszichológusom szerint mindenki jobban jár így, ha nem tenném, még gyorsabban csökkenne a népesség az országban).

A közösség, ami a KMK köré csoportosult, néha az egekbe emelt a találatért, máskor nem értettünk egyet a minőséget illetően (és persze volt, hogy én szúrtam el: a buszos játék kapcsán nagyobb hülyeséget nehéz lett volna írni), de ennek a közösségnek, vagyis Nektek köszönhetem, hogy úgy kezdhettem el aktívan jogvédelemmel foglalkozni, hogy helyén tudtam kezelni a kritikát.

Srácok, rengeteg erőt adtok az összes szerzőnek, hogy igazán jó játékok után kutasson. A többiek nevében is köszönjük, hogy mellettünk vagytok!

Rupert szeret naplót írni, amit eleinte mi is örömmel nyugtázunk. Aztán egyik nap arra ébredünk, hogy elhanyagoltuk a parlament környékét és Rupert feljegyzései szerint a nemes épület előtt több száz zombi garázdálkodik. A Rupert Zombie Diary a legtöbb értelemben zseniális minősítést érdemel. Az élőhalottakról leszakadó kezek, lábak, fejek hatással vannak a mozgásukra, sebességükre, de van amelyiket külön fel lehet bőszíteni azáltal, ha megfosztjuk egyik-másik végtagjától.

A főellenségek kifejezetten kellemesek, pont elég nehéz kinyírni őket. Egyedül a fegyverválasztékkal nem voltam kibékülve, a pisztolyból és puskából álló arzenál kevésnek tűnt. Cserébe addig rugdoshatjuk kedvenc ellenségeinket, amíg kedvünk tartja, ráadásul a billentyűzetkiosztás szabadon variálható. 

A fejlesztési lehetőségek hasznosak, éppen elég drágák is ahhoz, hogy az elején jól megfontoljuk, melyik irányba menjünk. A fent említett fegyverhiány miatt azonban fél pontot kénytelen vagyok levonni.

[Armorgames link]

Magamra vállaltam azt a hálátlan sorsot, hogy elsőként kezdem a heti nosztalgia adagot. Annak fényében, hogy eddig nem sok ilyet csináltam, talán nem volt túl bölcs döntés, de legalább nem kiáltok fel egy másik szerző posztját olvasva, hogy basszus, pont ezt akartam én is. Kezdjünk is hát bele, részemről arra gondoltam, hogy összegyűjtöm az elmúlt 5 év személyes kedvenceit.

Futni jó, csak fárasztó ugyebár, de mire van egy flashjáték, ha nem erre. A Canabalt varázsa számomra a nagyon eltalált zene és az egyszerű grafika volt, nameg a lehetőség arra, hogy a haverokkal vérre menő párharcot folytassunk, ki jut el tovább. A Robot Unicorn Attacknál viszont máig nem értem, mitől jó: a képi világtól minimum ferde hajlamai támadnak az embernek, az Erasure együttes Always című száma pedig egyenesen feldolgozhatatlan (az Open your eyes, I see / Your eyes are open szöveg üt mint a légkalapács), ám ezt a kettőt összerakva mégis egy szinte tökéletes játékot kaptunk.

Voltak olyanok, ahol a játék hangulata fogott meg. A Small Words, a Throught the Machine és a Little Wheel végigjátszása nem telt hosszú órákba, ellenben a szemnek/fülnek/elmének valódi kényeztetés volt a maga módján.

Igazán jó stratégiai flashjátékot nehéz készíteni, mert a műfaj szépségét a rengeteg lehetőség adja, egy böngészőablakot bámulva viszont senki nem fog napokat eltölteni. A Hex Empire-nek és a Pandemic sorozatnak pont sikerült eltalálni azt a vékony vonalat, ahol még nem túl egysíkú a játék, de viszonylag gyorsan lezavarható, a Nano Wars pedig végletekig leegyszerűsített, ugyanakkor vele játszva mégis úgy érzi az ember, hogy legszívesebben lerohanná a szomszédot, hadvezéreket megszégyenítő stratégiával.

Nem rajongok a lövegtornyos játékokért, de a The Space Game napokra lekötött, akárcsak a Chopraider, melynek a beharangozott folytatására azóta is hiába várok. Kajás játékból is született már pár az elmúlt években, ám nálam még mindig a Hotdog Bush az etalon, egyszerű de nagyszerű, akárcsak a hotdog. Sportjátékból viszont máig kevés van, a Crunchball 3000 ezen kevesek jobban sikerült darabjai közé tartozik, és meglehetősen tartalmas, kevés annál jobb érzés van, mint amikor sikerül egy osztállyal feljebb jutnom.

A végére hagytam a két örök favoritomat: az egyik az Akinator, aki még a szomszéd Mari néni pulijának a nevét is kitalálta 20 kérdésből, ha pedig nem, három nekifutás alatt megtanulta. A másik a Fantastic Contraption, aminél olyan szinten volt lehetőség kibontakozni a saját kreativitásunknak, ahogyan azt azóta sehol sem tapasztaltam. Öröm (volt) nézni, hogy egy pályára annyi féle megoldás született, ahányan nekifutottak.

Hát ez lett volna az én nosztalgiázós best of gyűjteményem, remélem másokban is sikerült felébreszteni pár kellemes emléket. Ha igen, ne tartsátok magatokban, írjátok meg a kommentekben ;)
 

Remélem mindenki kipihente magát a hosszú hétvégén, mert a Space is Key 2 hatására a vérnyomás mellett ugrásszerűen meg fog nőni a törött monitorok és üzemképtelen klaviatúrák száma. Csak a szóköz billentyűt kell nyomogatnunk 20 pályán keresztül, de azt pályánként három sorban, és ezredmásodperces pontossággal. Nekem 1482 halállal sikerült letudnom, a szemétparaszt címke enyhe jelző a nehézséget illetően.

A március bizony ünnepekben gazdag hónap. 14-én üljük a geek-ek nagy ünnepét, a pi-napot, 15-én kokárdás-koszorúzós nemzeti ünnepünk következik, majd az idén még (méltó módon) munkaszüneti nappá is lett legendás dátum következik: a közveszélyes munkakerülő szülinapja.
A nagy előd, aki előtt a mai napig is linkek sokaságával hódolunk, éppen öt éve, 2007. március 16-án indult útjára, hogy fennállásának három éve alatt hatalmas csapást mérjen a magyar gdp-re. A blog első játékában Sztálin lenyomja Hitlert, éppen ezért a megemlékezés legjobb módjának a Celebrity Fight Club tűnt. Mindössze négy ellenfelet kell a padlóba döngölnünk a WASD billentyűk segítségével, és még szerencse, hogy nem többet, hiszen csúful is járhatnánk. Gyors, de klaviatúra-gyilkos darab, némi nosztalgiázásra éppen elég.
És ebből - vagyis nosztalgiából - jövő héten nem lesz hiány. A szokásos játékok mellett minden nap valamelyik szerkesztő emlékszik vissza a kmk-s időkre, sőt, egy poszt erejéig még alapító atyánk is megjelenik közöttünk.

Addig is boldog szülinapot, kmk, fényeskedjék neked örök világosság, és amíg net és munka lesz a földön, ne légyen neked nyugtod a kattintásoktól!

A hét zárásaként jöjjön egy kis kirakózás. A Netbots-ban a névadó bigyókat kell megfelelő alakzatokat alkotva összekötögetni úgy, hogy egy se maradjon ki, így segítve tudósaink munkáját. Remek kis játék, szép grafikával.

A jó öreg Tower Defense is ritkán látott vendég a blogon, részint a szerzőgárda ízlése miatt, részint pedig a műfaj jellege okán: ellenség jön egy cikkcakkos pályán, te meg próbálod leölni, ezt variálni lehet, de őrületes változatosságot kihozni belőle már bonyolultabb. Mindenesetre a mai penzum az Ambush, világháborús játékhoz méltó módon irtani kell a csúnya gonosz nácikat, lövegtoronyként elhelyezett egységeinkkel. Annyi csavar van benne, hogy nem automatikusan ölnek az egységeink, hanem nekünk kell kiadni a tűzparancsot. Szükség esetén kérhetünk légi csapást, illetve a szintek végén fejleszthetünk is, ahogy az elvárható egy ilyen játéktól.

Mivel a héten március 15.-e miatt úgyis kevés lesz a kerülnivaló (a szerencsésebbeknek legalábbis), ma egy második játékot is kaptok. Na meg azért, mert a Love Letter önmagában kevés lenne. Rém egyszerű darabról van szó, Rómeónknak Júlia szerelmes levelet írt, amit az ötperces szünetben úgy kéne elolvasni, hogy a folyosón nyüzsgő tömeg ne lásson meg minket. Nem egy lehetetlen küldetés, de ha csak egy kávészünetnyi időnk van, pont belefér. (A popipari utalásért pedig én kérek elnézést.)

A mai munkakerülést Aldónak köszönhetitek, ő küldte be ugyanis a Let it Glow második részét. Habkönnyű logikai játék a köss össze valamit valamivel kategóriából, esetünkben az áramot kell eljuttatni a forrástól az izzóig, a megfelelő pályaelemek megfelelő sorrendben történő eltüntetésével - találkoztunk már pár ilyen játékkal (Civiballs, Red Remover és folytatásaik), így egy erős mezőnyben kap 3/4-et.

Szegény kis Clockwork egy jobb sorsra érdemes logikai-fejtörős, de sajna, ez a műfaj nem szokott osztatlan elismerést aratni. A játék egyszerű grafikával és kellemesen megnyugtató zenével bír, ráadásul a feladat is rémesen szimpla... vagy annak látszik. Úgy kell mozgatni a pályaelemeket, hogy a középen lévő aranyló kis fogaskerék felfelé irányba el tudjon szállni, azaz ne menjen neki semminek. A szürkék nem mozognak, a színes egyenesek a kirajzolt szakaszon tudnak kifelé-befelé menni, a kör alakúak meg forgathatók. A nehézség onnan jön, hogy minden hasonló elem egyszerre mozog, de színenként eltérő ritmusban, szóval egy idő után nem egyszerű nyomon követni, hogy mit milyen sorrendben kell nyomogatni. Ja, és nincs mentés. Ha bezárod, kezdheted az elejéről. Csak nyugodt, sok szabadidővel rendelkező versenyzőknek ajánlott - legalábbis az expert pályák.

Most már (remélem!) visszavonhatatlanul itt a tavasz, úgyhogy időszerű előszedni a hideg miatt letett bicikliket.De ha valaki olyan lusta, mint én, még ezt is virtuálisan oldja meg :-). A sudden meeting engem leginkább a zenéjével fogott meg. A játékmenet nem egy nagy valami, a bicajt tudjuk tekerni, meg az egyensúlyozás végett tudunk előre-hátra dőlni, és slussz. Nagyobb nehézségek sincsenek igazán, bár nekem párszor sikerült gyönyörűen pofára ejteni vagy éppen repülős módon átejteni szegény fiúcskát, de szerencsére a való élettel ellentétben itt nem kell hosszasan kórházban tartózkodni utána. Pár perces, zenés szórakozásnak azért megfelel. Aki pedig megunja, az az első mondatomnak megfelelően cselekedhet.

Gondolom senkinek sem kell bemutatni általános iskolából a takony elnevezésű, definiálhatatlan anyagú és állagú, zöld, rugalmas izét. A Nitrome-os fejlesztőknek biztos nem, mert megcsinálták a Swindlert, Csaba pedig beküldte nekünk, köszönjük mindkettőjüknek! A játék főszereplője nem más, mint egy ilyen zöld takonyszerű izé, aki a csápjánál fogva himbálódzik a pályán jobbra-balra, hogy elérje hőn áhított kincsét. Mi a pálya forgatásával irányíthatjuk, vigyázva, hogy semmilyen egészségünkre és a játék folytatására nézve káros tereptárgynak ne ütközzünk neki, szükség esetén e cél elérésében objektumok felemelésével segíthetünk. Ez elsőre nehéznek tűnik, utána csak szimplán szokatlan, fél óra múlva pedig minden mozog körbe-körbe a szemünk előtt. Konfekciójáték ugyan, de ezt a Nitrome-nál sose bánjuk/ki nem állhatjuk (igény szerint aláhúzandó).

Mint az közismert, imádom a hidden object típusú játékokat. Nos, a Memohuntress olyan szinten elbűvölt, hogy most már nagyon fáj a szemem, de szívem szerint még mindig játszanék vele, mert nem sikerült a végéig eljutni. Az átlagos keresgélős játékkal ellentétben ugyanis itt van főszereplő, ráadásul mozgathatós főszereplő, aki ahogy gyalogol, úgy változik a látószögünk a meglehetősen összetett pályákra. Előtér és háttér, mozgó figurák, interaktív elemek és persze bejárható helyszínek közepette kell megtalálnunk egy nagy csomó tárgyat. Nem kell angol tudósnak sem lenni, elég a kurzort a megkeresendő tárgyak nevére vinni, hogy lássuk, mi is az. A cuccok egy része nagyon könnyen észrevehető, de az utolsó pár darab már alig látható, egy-egy kis csücsökből, ráadásul nem is folyamatosan látható csücsökből kell őket megtalálnunk. Szép grafika, vadiúj játékmenet a rég bevált ötletre, szép zene, hosszas munkakerülés... mi kell még?

Vannak játékok, amikről azt gondoljuk, hogy rendesen tettek bele lehetőséget, aztán mégsem használták ki, na de majd a második rész. Így volt ezzel Lazy is, amikor az Atomic Puzzle-t posztolta, gondolván, hogy jó alap egy folytatásra. Nos, nem. A második részt a magam részéről a 39. pálya környékén untam meg, utána egy-két pályát még szenvedtem vele, de aztán abbahagytam. Az első harminc pálya annyira könnyű, hogy szót sem érdemel, utána viszont a rengeteg módosító elem miatt már csak próba-szerencse alapon lehet kitalálni a készítő gondolatát, hogy éppen mit milyen sorrendben kell csinálni. A zenéje és a grafikája továbbra is remek, öt-tíz percre valóban kikapcsol, de hosszasan nem érdemes bíbelődni vele. Ja, és újdonságot - na, azt ne nagyon keressetek benne.

A Gravity Duck a blog egyik leghíresebb szemétparaszt játéka volt, de a második része, a Gravity Duck 2 már nem olyan nehéz, inkább csak egy bonyolultabb ügyességi játék. A lényege ugyanaz, az aranytojás felvétele, a tüskék, fűrész karikák és lövedékek elkerülésével, és a forgató segítségével.
[alternatív link]

Ajajaj, alig találni már embert, aki emlékezne arra, mikor volt utoljára disztroj a blogon. Pótoljuk is eme hiányt a Sky Defense: Joe's Story-val. Háttérsztori nagyon röviden a következő: eljő a jövőben az apokalipszis, háború, satöbbi, satöbbi, nekünk meg becsületes melóshoz méltó módon a bázist védve irtani kell az ellent. Plusz megvédeni az asszony hajóját, mert neki shoppingolni támadt kedve. Meg összeszedni a báránysültet a vacsorához. Ápgrédelés természetesen van, úgyhogy igazán remek muníció munka ellen.

Bambanő sokat sejtetően a "nem is olyan egyszerű, mint amilyennek elsőre látszik" kísérettel küldte az ElectroMagnetic linkjét, és igaza is volt. Egy mágnest kell elnavigálni A pontból B-be, kihasználva azon tulajdonságát, hogy ő egy mágnes, valamint eliminálva a ránk leselkedő ellenfeleket, és ha még maradt némi energiánk, akkor még a pálya egyéb akadályaira is figyelni kéne. Elsőre nem hangzik bonyolultan, ám ha belekezd az ember, hamar rákényszerül a restart gomb használatára.