Közveszélyes Munkakerülő

Amikor Várvédős, lövegtornyos játékot látok, mindig felcsillan a szemem. Az NTCreature 2 (ami igazából az első rész befejezett változata) is így kezdte, aztán sokáig a közelébe se mentem. Nem értettem teljesen, hogyan is kéne játszani. A lövegtornyok ugyanis közel sem végeznek el minden munkát, csak segítenek. A sárkány/kísértet/élőhalott, akit alakítunk, minden teljesített pálya után szintet lép, attól függetlenül, hogy megettük az ellenséget, vagy éppen lekaszaboltuk. A zabálásnak "mindössze" abban van szerepe, hogy ha sikerül jóllaknunk (ezt egy kék sáv mutatja bal felül), válaszút elé érkezünk. Dönthetünk, melyik irányba fejlődjünk tovább.
A játék pörgős, a főellenségek nehezek, a tornyokból sok van és fejleszthetőek, a grafika szerethető. Viszont valamiért újra és újra azon kapom magam, hogy ehelyett Burrito Bisonnal irtom a gumimacikat. Szerintetek mi hiányzik a játékból?

Kedves Kartársak, két nap van hátra a szavazás lezárásáig (konkrétan úgy gondoltuk, szerda reggel nyolckor lesz a végső időpont, és rögtön utána eredményt is hirdetünk). Ebben a pillanatban 625 szavazatunk van, ami a napi egyedi látogatóink nagyjából felét teszi ki. Kérünk benneteket, hogy aki még nem szavazott, tegye meg, nem szeretnénk olyan választási eredményt, ahol az összes érdekelt felének a negyedének véleménye lesz a többségé :-). Szóval gombnyomásra fel, ne legyetek közömbösek, itt tényleg igazán lényeges dologról lehet dönteni, havi egy-két facebook-os poszt sorsáról van szó :-D.

Köszönjük az aktív közreműködést, szerdán eredményt hirdetünk.

A "Világok harca" egy remek könyv, és csapnivalóan rossz film, a novellából készült rádiójáték pedig Amerika szerte mérhetetlen pánikot okozott, annyira realisztikus volt. A Föld természetesen megmenekül és a megszállók az utolsó szálig alulról szagolgatják Ibolykát. Ez az, amit mindenki tud. De mi lenne, ha...? Tény, hogy patrióta beállítottságú vagyok, de a realitások talaján állva nem hiszem, hogy egy olyan technológiával rendelkező civilizáció ellen, amelyik fényéveket tesz meg a csillagközi térben, akár percekre is fel tudnánk venni a harcot. Minden egyes alkalommal, amikor egy ilyen filmet nézek, vagy könyvet olvasok, elgondolkodom azon, hogy vajon hogy is történhetne egy ilyen esemény a valóságban.

Ebben a gondolkodásban segít mostantól a Tripod attack, mely a "Világok harca" filmváltozatára épül. Mindenki emlékszik azokra a háromlábú izékre, amik csak úgy elpárologtattak minden élő dolgot. Na, egy ilyennel kell rendet vágnunk a Föld nevű sárgolyón, hogy megtudja az emberi faj, ki hány kiló. Kezdetben egy alap járgánnyal bírunk, bár az ellenállás is meglehetősen gyengécske (és amúgy is hasztalan, hogy A Borgot idézzem). A gyártott kupleráj után a pályák végén kredit üti undorító csápjainkat, amit a járgány fejlesztésére fordíthatunk. Javíthatjuk halálsugarunk erejét, hatókörét, feltöltési sebességét, kapacitását, vagy éppen a pajzsot tuningolhatjuk fel, esetleg polírozhatjuk a kasznit. Igazi felsőbbrendű pilóták a javításra nem is költenek, az emberi faj amúgy is roppant gyenge. 15 napot kell harcolnunk, aztán jön a kapituláció, és miénk lesz a bolygó.
A grafika remek, hangok rendben vannak, acsikat is találunk párat, amik begyűjtésével vicces dolgokat tudunk csinálni egy újonnan elérhető menüből. Egy teljes órát el lehet vele szórakozni, de többet azért nem.
[alternatív link]

Egyszerű de nagyszerű rovatunk következik, melynek alanya az Axon nevű játék. Ez egy (sajnos londoni) kiállítást kíván promótálni, ám ettől eltekintve is remek szórakozást nyújt. Egy idegsejttel kell minél hosszabbra nőnünk úgy, hogy fehérjékre kattintunk, ezáltal egyre hosszabb neuront képezve. Ezt segítik a különféle bónusz elemek, ellenben a rivális idegszálak "ellopják" előlünk a muníciót a további terjeszkedéshez. Mindezek mellé kellemes grafika és a játékhoz passzoló zene jár. Aki pedig végzett, olvasson utána, milyen idegszál lett végül belőle. (Ui.: Sose voltam jó biológiából, úgyhogy ha valaki ennél szakszerűbben le tudja írni a játékmenetet, írja meg kommentben :)

A Clash of the Olympians a Kingdom Rush alkotóinak első játéka. A stílusa oldalnézetes-várvédős (remélem, jól írom :)), a helyszín az ókori Görögország. Feladatunk választott hősünkkel megvédeni a templomunkat a hullámokban ránk törő, a görög mitológiából vett szörnyektől (küklopszok, kentaurok, stb).
A játék irányítását elsőre elég nehéz megszokni: mivel egyetlen egérmozdulattal három dolgot kell egyszerre megadnunk (a lövés iránya, ereje és távolsága), pontosan célozni az első egy-két pályán szinte lehetetlen. Szerencsére ahogy az első pár szörnyhullámon túl vagyunk, tudjuk fejleszteni a képességeinket, és a lövés erejét pár fokozattal feljebb nyomva, plusz némi tapasztalatot szerezve később már egész pontosan tudunk tüzelni. A játék nehézségi görbéje valami egészen furcsa: az első pár pálya baromi nehéz, utána, ahogy fejlesztgetjük a képességeinket, egyre könnyebb, a közepe szinte gyerekjáték (volt nekem legalábbis), majd a vége felé ismét bedurvul, és a huszadik pályát már konkrétan lehetetlen megcsinálni (illetve nekem még nem sikerült). Összesen húsz hullám van, amit túl kell élnünk, és utána jön még elvileg egy bónuszpálya, meg valami tanulság is, de ezt már csak a youtube-os walkthrough videókból tudom én is.
Kicsit rövid is lett a játék, sok bosszantó hibája is van (nehézkes célzás, nincs pause gomb, nincs kilépés a menübe, csak, ha meghaltunk, stb.), ennek ellenére valamiért mégis megmagyarázhatatlanul addiktív, azt hiszem, tökéletesen illik rá az egyszerűen nagyszerű kifejezés. Én zsinórban a harmadik délutánomat cseszem el vele, már mind a három főhőssel végigvittem egyszer, és még mindig nem unom. És az utolsó pályát még mindig nem tudtam megcsinálni... :/
A Kongregate oldalán a háromból csak két főhőssel játszhatunk, a harmadik - és szerintem leggyengébb - karaktert az alternatív linken keresztül éritek el.
[alternatív link]

Update: múlt hét vasárnap kezdtem el, és tegnap (azaz péntek) este végre sikerült túljutnom a huszadik pályán! :) De most meg a boss-al nem bírok :/ 

Ha az ember méh uralkodásra adja a fejét, legyen felkészülve arra, hogy akiken uralkodik, nem feltétlenül fognak ennek örülni. Hosszú távon legalábbis biztosan nem. Az alattvalók haragjával kell szembenéznie az Angry Bees főhősének, a méhek királyának is, aki olyan mérhetetlenül kapzsi, hogy a teljes kaptár méztermelését csakis és kizárólag egy szál maga kívánta az arcába elfogyasztás céljából gyömöszölni úgy, hogy természetesen az összes hozzáadott értéke egy méh-lány ölelgetésében merült ki. A kaptár - eme két tagját leszámítva - egy méhként száll szembe a zsarnokkal, aki olvasta a zsarnokok kézikönyvét, így alaposan felkészült eme eshetőségre, és bőszen védelmezi kajáját. Arzenáljában az egyszerű marokfegyvertől az AK-47-en át egészen a lézerig bezárólag sok minden szerepel, amik természetszerűleg fejleszthetők körről körre. Könnyed nap közbeni levezető játék, mivel elsőre 21 perc alatt végeztem vele.
[alternatív link]

Reggeli torna gyanánt tökéletesen megfelel egy kis bunyó. Ha esetleg dinókat is ütni kell, akkor meg pláne. Arra is vigyázni kell, hogy ne vigyük túlzásba a mozgást, mert az megárthat a TV-néző izomnak. A fentebb felsoroltak mindegyikének tökéletesen eleget tesz a Dino Strike (faguriga legyek, ha értem, hogy kerülnek ide dinók), mely egy klasszikus oldalra gördülő, mászkálós-verekedős szösszenet, ami a nyolcvanas évek hangulatát idézi, annyira gagyi a nem létező sztori. Meglehetősen kevés pályával kell megbirkóznunk, ugyanakkor a korábban vázolt reggeli mozgásra, vagy esetleg a főnökkel töltött egy óra alatt felgyűlt indulatok levezetésére tökéletesen alkalmas. Nagyjából negyed óra alatt abszolválható a teljes játék, szóval lehet, hogy akár kétszer is végig kell tolni, ha a főnök nagyon idegesítő volt. És mivel ilyen rövid, lesz még ma játék, érdemes visszanézni.
[alternatív link]

Volt már olyan játék a blogon, ahol a Mikulásnak kellett útvonalat rajzolni (a linkért köszönet Freecy-nek, örökké hálásak leszünk!), de ott aktív elemek nem nehezítették a játékot. A Draw Play kicsit más, csöpögő csapok, rakéták, ionágyúk pusztítják az utat, illetve főhősünket is. A játék a harmadik részénél tart (első és második), a fejlesztők továbbra sem vitték túlzásba a grafikát, de a lényeg úgyis azon van, amit mi rajzolunk. Aki gyors sikerélményre vágyik, javasolt az első résszel kezdeni. Vigyázat, addiktív és mocsok is!

Kedves Kartársak!

A szemfüleseknek biztosan feltűnt, hogy rögtön itt jobb oldalt egy szavazó ládikával bővültünk. Ennek oka roppant prózai: közülünk is többen a facebook-on töltjük időnk egy részét, így számos játékot ott játszunk. Néha szeretnénk ezeket is megosztani veletek, sőt, a jelenleg még mély kómában lévő Közveszélyes Munkakerülőt is tervezzük feléleszteni, hogy egyes játékokon belül toplistákat tehessünk közzé, a ti közreműködésetekkel. Élénken él viszont emlékeinkben annak a - néhány kommentelő részéről megnyilvánuló, de általánosan nem jellemző - tiltakozásnak a visszhangja, ami a korábbi ilyen akciónkat követte. Éppen ezért - és mert szeretnénk, ha aktív résztvevői lennétek a blog életének - úgy gondoltuk, előbb kérdezünk, és csak a többség felhatalmazásának birtokában fogunk dönteni. Kérünk benneteket, hogy nyilvánítsatok véleményt: zavarna-e benneteket, ha időnként (hangsúly ezen, tehát nem mindig, meg állandóan, meg innentől csak már) a napi játék mellett (nem helyette) második posztként szerepelne egy facebook-on elérhető játék, ahol - már akinek ismerőse Közveszélyes - egymás ellen is kipróbálhatnánk a képességeinket, számszerűsíthető módon. A harmadik lehetőség a tartózkodók kedvéért került bele :-).
Előre is köszönjük, ha szavazataitokkal, kommentjeitekkel segítitek a munkánkat. A szavazás egy hétig lesz elérhető, utána a többség akarata előtt meghajolva lesz vagy nem lesz ilyen opció.
Update: kémeim jelentették, hogy opera alól nem műxik a szavazás, szóval itt az idő, hogy letöltsetek valami normálisabb böngészőt :-).

Mikor posztot akartam írni a Fireboy and Watergirl sorozat harmadik tagjáról, visszakeresve láttam, hogy a második rész nem került ki egyik blogra sem, úgyhogy ezennel pótlom ezt a hiányosságot is. A The Light Temple címet kapó folytatásban is az első részből megismert módszerrel kell továbbjutnunk a pályákon.

A The Ice Temple névre keresztelt harmadik rész se hoz drámai változásokat, a grafika és néhány pályaelem változásán kívül ugyan azt kapjuk. Ennek ellenére remek - és tartalmas - szórakozás azoknak, akik szeretik a műfajt.

1. Kezdetben teremté Isten az eget és a földet.
2. A föld pedig kietlen és puszta vala, és setétség vala a mélység színén, és az Isten Lelke lebeg vala a vizek felett.
3. És monda Isten: Legyen világosság: és lőn világosság.
4. És látá Isten, hogy jó a világosság; és elválasztá Isten a világosságot a setétségtől.

Eddig a bibliai idézet. Arról a könyvek könyve egy szót sem szól, hogy a Teremtő milyen jól szórakozott, miközben remekművét megalkotta, és persze arról sem, hogy Lue (emlékeim szerint így hívja Constantin Lucifert) is bele-bele rondított a dologba. A NonoSparks: Genesis erről a titokról lebbenti fel a fátylat a nonogramos játékok szerelmesei előtt. Különböző méretű táblákon kell a megadott számú mezőt bejelölnünk úgy, hogy a jelölt mezők száma és aránya mind vízszintesen, mind függőlegesen a megadottak szerint alakuljon. Egyszerűnek hangzik, de akár már egy 10x10-es tábla is komolyan megdolgoztatja az agytekervényeket. Nos hát... Teremtésre fel!
[alternatív link]

A mai kínálatban egy nem éppen a legfrissebbek közül való játék szerepel, viszont oka van annak, hogy miért vártam ennek a posztolásával. A Clash of the Dragons egy olyan nagy lélegzetvételű játék, amiről csak komolyabb belemerülés után lehet igazán jó képet alkotni. A játék ötvözi a szerepjátékok bizonyos elemeit a gyűjtögetős-kártyás stílussal. Minden pályán a hősünk képességeihez és az adott ellenfelekhez igazítva kell létrehoznunk olyan paklikat, amelyekkel megadott alkalommal tudjuk legyőzni az egyes légiókat, hogy tovább haladhassunk a végső boss felé. Mindehhez véges számú energia áll rendelkezésre, így biztosítva, hogy időnként visszatérjen az ember. A csaták lényege, hogy a másik pakliját lenullázzuk úgy, hogy nekünk még maradjon lapunk. A pályák kezdésekor választhatunk nehézségi szintet, ami befolyásolja az ellenfelek képességeit és lapjait. Az első két pálya igazából csak oktató jellegű, de utána kezdődnek ám az igazi csaták. Egy küzdelem után kapunk aranyat és tapasztalati pontot, illetve bizonyos esetekben valamilyen lap részeket is, amikből frankó kártyákat tudunk készíteni. Szintlépéskor újratöltődik az energiánk, és bizonyos szinteken a prémium cuccok megvásárlásához szükséges sárkány érméket is kapunk. A játék ezen kívül több más típusú küzdelemre is lehetőséget ad, amelyek mindegyike valamilyen formában multis opció. Összefoghatunk egy szuper ellenféllel szemben, de egymással is megküzdhetünk, ha úgy tartja kedvünk. A hősünket ruházhatjuk az adott osztályának megfelelően, mellyel további előnyökre tehetünk szert. A szintlépéskor kapott képességpontokat pedig szorgosan gyűjthetjük, hogy jobbnál jobb lehetőségeket nyissunk meg a játék során. Többek között ilyen az őrült gyors sebesség, vagy az automata küzdelem. A másodikat nem mindig tudjuk használni, ha fontos a lapok hívásának sorrendje. Összességében egy nagyon sokrétű, izgalmas és eléggé addiktív játékról van szó, amely nagyon hosszú távú munkakerülést nyújthat számunka. Fogyasszátok egészséggel :)
[alternatív link]

Tavaly decemberben volt a blogon a Theme Hotel, ami egészen szép átlagot produkált. Részben ennek, részben Tibo példásan megírt, még képpel is ellátott levelének hála jöjjön egy hasonló játék, az Innkeeper. Levélírónk egy egész húsvéton át nyüstölte a játékot, és benne ugyanúgy vegyes érzelmeket hagyott, ahogy a rövid próba alapján bennem is.
"A játékban egy szállodát kell fejlesztenünk egy hülye nevű filippinó szigeten, ahol hülye legendák keserítik a helyi, kimondhatatlan nevű idegenforgalmárok életét. A sztori kimondottan blőd és a szereplők dialógusait is olvasás nélkül átkattintgattam. A játékmenet sem hoz igazából semmi egetrengető nagy újdonságot. Ennek ellenére szerintem ez mégis egy munkakerülésre kifejezetten alkalmas darab, mert mindig van cél, amiért érdemes fejleszteni. El lehet szöszölni a szobák berendezésével, a marketinggel, a housekeepinggel és a különböző szolgáltatások fejlesztésével. Építhetünk egyre szebb és jobb szobákat, építhetünk új emeleteket és szolgáltató egységeket, elkezdhetünk bizonyos ügyféltípusokat megcélozni és pikk-pakk már megint elment egy-két óra teljesen unproduktív tevékenységgel."
Összegezve, egy pro és kontra listán kb. egyenlő mennyiségben lennének az érvek, de mivel szórakozásra (és munkakerülésre) remek, megérdemli a négyest.
[Alternatív link]

Rég volt már jó TD a blogon, és ez nem feltétlenül a szerkesztők hibája. Az utóbbi egy-két évből igazán emlékezetes játékokat csak párat tudnék felsorolni: a Gemcraft Chapter 0 és a Labyrinth, a Kingdom Rush, no meg a Cursed Treasure (+ a Level Pack kiegészítője). Három különböző stílus, és ízlés kérdése, hogy az embernek melyik a kedvence: ebből a háromból nekem egyértelműen a Kingdom Rush az etalon, hangulatos fantasy környezet, háromdés kétésféldés grafika, változatos pályák, és sorolhatnám. Érdekes, de nekem a Gemcraftek annyira nem jöttek be - nem azt mondom, hogy nem jók, csak egyszerűen nekem túl sok bennük a pálya, a különböző játékmód, az ember belepusztul, mire végigviszi az egészet. Ráadásul a hangulatát sem sikerült igazán elkapnom, valahogy a "drágakövekkel lövünk apró színes kukacokra" téma engem nem fogott meg. És akkor ott a harmadik fajta játékstílus, a Cursed Treasure, ami az egyszerűségével és minimalizmusával fogja meg az embert. Na, a Long Way is pont ilyen, akár úgyis mondhatnám, hogy egy újabb Cursed Treasure, vadnyugati környezetben.

Nem tudom, ki hogyan van vele, de engem mindig jobban megragadtak az olyan akciójátékok, ahol nem az volt a cél, hogy a lehető legtöbb fegyverrel a lehető legtöbb ellenséget öljem meg a lehető legválogatottabb módokon. Az én egyik nagy kedvencem épp ezért az IGI (I go in) című remek volt, ahol egy kémet alakítva kellett észrevétlenül beosonni mondjuk a Szovjetunió közepén található iszonyatosan őrzött táborba, feltörni a széfet az egyik irodában, megszerezni az abban találtakat, és olajra lépni, ha egy mód van rá, észrevétlen. Nos, a Stealth Hunter két része ezt a fílinget adja, persze a lehetőségekhez mérten szerényebb köntösben.

A két rész némileg eltér egymástól. Az első, az alap koncepciót érintetlenül hagyva, inkább tűnik egy kicsit megfejelt sokoban-nak (na jó, csak annyiban, hogy lehet ládákat tologatni). Itt rövid pályákat kell teljesítenünk, ahol alap, hogy ne vegyenek észre, és érjük el a kijáratot, de feladataink közé tartozik időnként például, hogy ne öljünk meg egyetlen őrt sem (pedig szépen reccsen a nyakuk :D). Fegyverünk itt nincs, csupán néhanapján hozzájutunk egy-egy adag C4-hez, amivel utat törhetünk magunknak.
[alternatív link]

A második rész már egy sztorira épül. Egy gonosz katonai vezér titkos bázisára kell beszivárognunk és meghiúsítani álnok tervét, majd elzavarni az örök vadászmezőkre. A játék itt már egyáltalán nem az, mint amit az első részben megszokhattunk. A C4-et leszámítva immáron egy hangtompítós pisztoly is a repertoárunkba tartozik, aknákat is tudunk telepíteni, sőt még gépfegyvert is zsákmányolhatunk. A fegyvereink természetesen nem Steven Seagal-féle "soha nem kell tölteni csak lőni" típusúak, de megteszik. Lőszert hozzájuk a szekrények mélyén lelhetünk, amiket ajánlott alaposan kifosztani. Ami még plusz, hogy számítógépeket is fel kell törnünk, ami igencsak fárasztó egy idő után. Nekem konkrétan majdnem begörcsölt az alkarom, mire egy bonyolultabbal végeztem.
[alternatív link]
Cím innen.

Hapman küldte el a Fixation linkjét, áldassék a neve. "Néhány éve, még a régi blogon elég népszerű volt a The Company of Myself nevű játék, most itt a folytatás, helyesebben a 'prequel', főszerepben a skizofrén Jack láncdohányos barátnőjével, aki csúnya véget ér, amint az már a Company...-ból is kiderült. Elődjéhez hasonló (bár annál szerintem valamivel nehezebb) ügyességi-ugrálós, kicsit elgondolkodtató, kicsit depis hangulatú játék" - írta róla, én annyival egészíteném ki, hogy néhol már-már szemétparaszt nehézségű pályák vannak benne. 

gibson különvéleménye: én még annyival egészíteném ki az előttem szólókat, hogy a játék szerintem nem "néhol már-már szemétparaszt", hanem elejétől a végéig konkrétan irritálóan szemétparaszt. Ellentétben az első résszel, ami egy ötletes, nyugodt játékmenetű, szép zenéjű, valóban elgondolkodtató játék volt - vagy legalábbis én így emlékeztem rá -, ez a rész úgy felba... felidegesített már 10 perc után, hogy ihaj. Nem elég, hogy bal kézzel kell ugrálni a főhőssel (sokszor milliméter pontosan), miközben én jobb kezes vagyok, de a jobb kezünkkel közben végig az egeret kell kezelnünk, lehetetlen helyen lévő gombokat és lézereket kell fújkálnunk először füsttel, később füstkarikákkal. Mindezek tetejébe a szereplők megállás nélkül pofá... beszélgetnek, humorosnak szánt, de valójában erőltetett és teljességgel felesleges, idegesítően hosszú monológokkal, amiket ráadásul ki sem lehet kapcsolni.
A nagy előd tiszteletére végigjátszottam, de a harmadik fejezettől kezdve már csak walkthrough segítségével, hogy minél előbb túl legyek az egészen. Ettől még persze nem rossz játék, csak birkatürelem kell hozzá, és elég sok idő.
Akik ilyesmivel nem rendelkeznek, viszont kíváncsiak a történet végére, azoknak könnyítésképpen itt a játék utolsó két jelenetéhez a link.

toto92 válasza: a szemétparasztság jogos, ezért inkább csak négyötödöt kapott, bár én arra vezettem le, hogy egyszerűen béna vagyok :) A párbeszédekkel meg nekem semmi bajom nem volt, egyrészt a lefele mutató nyílra rákönyökölve fél másdoperc alatt átpörög, másrészt nekem kifejezetten tetszett, hogy nem csak szemétparaszt ugrabugra volt, hanem valamit adtak még mellé. Meg kell a hangulathoz is. Szvsz ettől ad többet a játék másik játékoknál, amikor van benne egy ilyen extra, ami nem feltétlen lételeme a működőképességnek.

Én. Zombis. Játékot. Posztolok.
Bár az igaz, hogy nem hentelni kell, éppen ellenkezőleg: boldoggá kell őket tenni. A zombik attól azok, ha minden kezükkel egy másikat szorongatnak, a csontvázak is, csak ők szegénykék már nem igazán tudnak mozogni, tehát úgy kell velük sakkozni, hogy éppen abban a szögben kell kezecskéket találniuk, ahová az ő kezük áll (forgatni persze lehet őket). A frankeisteinek konkrétan utálják a többieket, nem igazán bírják, ha a környékükön bárki is előfordul. A szellemek a negyedik fajta lények, de mivel az introvertált frenkik eddig még kifogtak rajtam, úgyhogy majd ti elmondjátok, hogy ők mitől boldogok. Az utóbbi idők egyik legszórakoztatóbb (még ha nem is a legeredetibb) logikai játéka számomra a Happy Dead Friends, és elég sok időt sikerült eltöltenem a boldogításukkal. Akinek ez kevés, az összeszedheti az összes trófeát (érdemes megnézni, mert egész furi dolgokért is adogat), vagy rámehet az összes arany koponyácska begyűjtésére. És ha még mindig kell valami: saját pályaszerkesztő is akad, szóval lehet fejtörőket gyártani mások számára.
[alternatív link]

Hosszas keresgélés után bukkantam rá a jól ismert sorozat folytatására, a Monsters Den Chronicles-re. Egy jó kis hentelés a katakombákban, miközben epikus magasságokba fejlődik a csapatunk, ahogy újabb és újabb szörnyeket állítunk félre. A játékra igazán nem panaszkodhatunk, mert a korábbi részek pozitív elemei megmaradtak, és amire ráfért egy kis javítás, azt végre is hajtották. Ami azonnal szembeszökő, hogy lecserélték a rég megszokott grafikát és próbálták "kétésféldésíteni". Nekem személy szerint nem annyira tetszik - bár lehet, hogy csak meg kell szokni -, viszont ezen kívül negatívumot nem nagyon tudok rá mondani. Megoldották a tárolási gondokat azzal, hogy több zsákot vezettek be, amelyeket pénzért cserébe szerezhetünk be, és konfigurálhatjuk a tárolást a zsákmányok típusa és ritkasága szempontjából. Reméljük, ezzel új erőre kap a sorozat, és hamarosan kapunk belőle egy még újabb és jobb tartalmakkal ellátott részt. Addig is érdemes kiürítenünk egy-két szintet, nehogy kijöjjünk a formából. Egy jó, de biztosra menő folytatás, fogyasszátok egészséggel :)

Ugye emlékeztek még a Nano War-ra? Remélem, mert ha nem, az azt jelenti, hogy nem olvastátok el végig a nosztalgiaposztokat :) Én is elfeledkeztem róla már régen, pedig imádtam anno, így amikor toto92 posztjában megláttam, egyből rányomtam a linkre, hogy akkor ezt most végigjátszom újra. A Kongregate oldalán viszont megtaláltam a folytatást, a Nano War 2-t.
Ha jól emlékszem, a Nano War a műfaj egyik első darabja volt, vagy talán AZ első, valószínűleg ezért is voltak túlzóak az elvárásaim vele kapcsolatban. Mindenesetre az első pár pályát végigjátszva némi hiányérzetem volt, de ahogy szép lassan telt az idő, úgy vált egyre addiktívabbá, míg a végén azon kaptam magam, hogy hajnali fél kettőkor kigúvadt szemekkel, hangosan káromkodva kezdem újra tizenötödszörre az utolsó pályát a legnehezebb fokozaton.
A játék grafikája, hangulata kb. ugyanaz, mint az első részé, de hát az ilyen stílusú játékokat nem is a grafikájuk miatt szeretjük elsősorban. (Speciel nekem a nyolc giga RAM ellenére is szaggatott erősen az alapbeállítások mellett, de szerencsére a "toggle quality" gombbal két fokozatban tovább csökkenthető a minőség, és a legrosszabb fokozaton már egészen tűrhető volt az animáció.)
Az irányítás valamivel könnyebb lett: már nem kell külön klikkelnünk egy sejten először, hogy kijelöljük, és csak utána tudjunk akciózni vele, elég csak fölé vinni az egeret, lenyomni a gombot, és már húzhatjuk is át a támadókat az ellenfél sejtjeibe. Egy klikkel kevesebb csak, de jóval kényelmesebb és gyorsabb így.
Maga a játékmenet sokat nem változott. Bár ezeknek a játékoknak a műfaja hivatalosan "stratégia", a lényeg továbbra is a gyorsaság, hogy minél gyorsabban tudjuk áthuzigálni az egységeinket egyik helyről a másikra. Hogy a monotóniát kissé megtörtje, a játék készítője bevezetett két új sejtfélét: a Fat Cell-t és az Antibody-t (a továbbiakban: zsírsejt és antitest). Ezeknek a használatát eléggé nyögvenyelősen magyarázza el a program a tutorialban, nekem nem is sikerült felfognom elsőre, hogy melyik mire való, de pár pálya végigjátszása - és pár törvényszerű tévedés - után sikerült megértenem a lényeget:
- A zsírsejt elsődleges feladata a védekezés, arra jó, hogy megvédjük vele a saját sejtjeinket. Tehát ha létrehozunk egy zsírsejtet, és ráküldjük az egyik saját sejtünkre, akörül egy védőburok alakul ki, amit az ellenfél sehogy nem tud áttörni, csak egy másik zsírsejt odaküldésével. Értelemszerűen az ellenfél zsírsejtjeit mi is csak így tudjuk megsemmisíteni, itt jön képbe tehát a másodlagos feladata, a támadás.
- Az antitest (vagy más néven plazmasejt) elsődleges feladata a támadás, és ezt elképesztően hatékonyan csinálja: ha ráküldünk egy ilyet az ellenfél normál (tehát se nem zsírsejt, se nem antitest) egységére, azt azonnal elfoglalja nekünk, függetlenül attól, hogy a megtámadott sejt milyen nagy volt. Van másodlagos feladata is, a védekezés: amennyiben egy saját normál sejtre küldünk antitestet, az megváltozik, és az ellenfél onnantól kezdve csak egy antitest odaküldésével tudja megtámadni azt a sejtünket. (Sajnos ez a változás elég ramatyul lett megoldva látványilag, szinte lehetetlen első blikkre megkülönböztetni az antitesttel védett sejteket a normál sejtektől, és ez a tévedés sokszor bizonyulhat végzetesnek: ha egy antitesttel védett sejtet támadunk normál módon, az összes ráküldött egységünket átkonvertálja az ellenfél egységeivé a program).
Mindkét speciális sejt létrehozása 100 egységünkbe fog fájni, és az ellenfél sem nézi jó szemmel az ilyesmit, igyekszik mindenáron megakadályozni ezek létrejöttét, így érdemes óvatosnak lennünk.
Nem emlékszem, hogy az első részben lehetett-e fejleszteni a tulajdonságainkat, mindenesetre itt lehet, ami egy nagyon nagy plusz pont (imádok fejlesztgetni).
Egyetlen bosszantó hibát találtam csupán a játékban: néha (úgy vettem észre, hogy elsősorban nehézségi fokozatok váltásakor) nekem baromira belassult, beszaggatott a játék, amit csak a böngészőlap újratöltésével tudtam orvosolni.
Van egyébként egy olyan opciónk is, ahol kiválaszthatjuk, hogy a program magyar nyelvű legyen, de ez meglehetősen, khm, hát fogalmazzunk úgy, hogy furcsán sikerült: van, amit lefordít, és van, amit nem. És ami szerintem antitest, az szerinte plazma sejt (igen, így külön), de ez ne tévesszen meg senkit.
Összefoglalásképpen: világmegváltó újdonságokra ne számítsatok, de aki szereti a műfajt, annak a nosztalgikus hangulat, a két új sejtfajta, a fejlesztési lehetőségek, és a háromféle nehézségi fokozat miatt élvezetes kikapcsolódást fog nyújtani a játék.
[alternatív link]

A Clickplay sorozat eddigi négy része mind szerepelt a blogon, és most itt az ötödik, ami már csak azért is megérdemel egy posztot, hogy ne szakadjon meg ez a sorozat :) Természetesen ez is a jól bevált receptet követi, habkönnyű feladatok, megspékelve egy-két szemétparaszt pályával. Továbbra is remek azoknak, akik egy könnyed agytornára vágynak.

Van olyan az olvasók között, aki nem szereti a gumimacikat? Mármint enni. Vagy olyan, aki verni szereti őket? Esetleg mexikói álarcos harcos? Nos képzeljük el, hogy békésen vásárolgatunk kigyúrt testünkkel egy közértben, majd azon kapjuk magunkat, hogy egy ismeretlen világban vagyunk, ahol a gumimacik az uralkodók, mi pedig kimondottan émelygünk tőlük és a fogorvosunk is szigorúan eltiltott tőlük. Mit tehet az ember ilyen helyzetben? Természetesen megszökik, de nem hagyományos módon, hanem lehetőleg repülve, hatalmas kapukat áttörve és minél több macit a másvilágra küldve. Ezt teszi főhősünk, Burrito Bison is, amiben egészen pontosan 12 fejleszthető képesség/tulajdonság is segítségére lesz, melyek között többek közt fellelhető a csúszós testápoló, vagy éppen a chilis gumimaci. A dolog roppant szórakoztató tud lenni, bár eleinte még az első kapun való átjutás is komoly nehézségeket jelent, amit ugyanakkor remek humorral próbál a játék ellensúlyozni. Amint sikerül mindent felcsontolni, alig egy perc alatt visszajuthatunk saját világunkba, de ez így már spoiler gyanús volt :)
[alternatív link]
 

A második rész némileg más, bár az alapelv nem változott. A történet rögtön sikeres szökésünk után folytatódik, ugyanis kiderül, hogy a gonosz gumik lenyúlták Burrito bukszáját, ennél fogva némileg beég a pénztárnál és égtelen haragra gerjed és azonnal visszamegy még szétrúgni pár gumihátsót. A világ eseményei odaát minden bizonnyal jóval gyorsabban haladnak, mint a mi általunk ismert einsteini téridőben, mivel percekkel a szökésünk után hatalmas változások történtek Candyland földjén. Immáron 22 fejleszthető dolog vár ránk és a dolgok is némileg megváltoztak. Ebben a részben ezen felül már acsik is várnak minket, amikből pontosan 120 van, tehát van mit megoldani, valamint a pénztárca visszaszerzésével unlockoljuk a survivor módot, ahol a lehető legnagyobb távolság megtétele a cél.
[alternatív link]

A héten már kaptatok TD-t és disztrojt is, úgyhogy megpróbálkozom az általam kedvelt, gyorsan lejátszható, hangulatos kis cukisággal, hátha ilyen előkészítés után nem vágtok ki vele :-). Egészen régóta (szerintem Guybrush-t kéne megkérdezni róla) óriási rajongója vagyok a kalózoknak, és ezen a Karib tenger... kezdetű filmek sem tudtak sokat rontani. Szeretem a tangóharmónikás zenét is. Speciel célozni, azt nem tudok, de szerencsére a Pirates of the Stupid Seas!-ben (már a címe is tökéletes, nem?) erre túl nagy szükség nincs is, mert akárhányszor újra kezdhetjük, ha kifogyunk az ágyúgolyókból. A cél az ellenfél hajójának lezúzása, a kincsek megszerzése, és így tovább, és így tovább. Mivel ez a divat, az aranyainkért fejlesztéseket is lehet venni, több embert (nem fogjátok elhinni: azért, mert felfogják az ágyúgolyókat, úgyhogy kevésbé sérül a hajó), több vitorlát, több golyót meg több ágyút. Ennyi. Egyszerű, gyorsan lezavarható, viszont nekem a jó kis szópárbajok nagyon hiányoznak belőle.

Szép hosszú leírást mellékelt Keja fedőnevű munkakerülőnk az All That Matters linkjéhez, idézem is rögvest. "Kalandjáték, a lényege, hogy egy golyó (labda) család tagjaival el kell jutnunk a pálya végén található féregjárathoz, (vagy mihez), amivel kirepülünk a hiperűrtéren keresztül, közben jó, ha néhány szívecskét is összeszedünk. Hasonlít tehát a Red Ball-hoz, szemétparaszt megoldásoktól mentesen, gyorsan végigjátszható, szerethető formában...
A családtagok: Apa, Anya, Nagyfiú, Kisfiú (aki még csecsemő), és a Nagypapi, különböző képességekkel rendelkeznek. Nem minden pályán van ott mindenki, de gyakran segítik egymást a családtagok. A játék grafikája ötletes, de a karakterek is szerintem jól eltaláltak, pl. Nagyapó csak a fal mentén szeret menni, és addig repked, amíg meg nem állítjuk, ha pedig Apa és Anya is jelen van, akkor együtt, de "tükörképben" mozognak.
A játék zenéje még elviselhető zongoraszó, a hangeffektek kifejezetten aranyosak, az egész játék nem mentes a derűtől és a humortól.
Az alap pályák mellett találunk 3 bónuszpályát is, mely egy-egy karakter "harca", illetve van hozzá pályaszerkesztő is, eddig elég érdekes felhasználói megoldásokkal.
Kellemes játékot!"
[Alternatív link]

Róma elbukott, Caligula elbukott, irány a pokol! Tamás küldte be a Viva Caligula! in Hell!-t, és szerencsére leírást is mellékelt hozzá, így át is adom neki a szót: "Ez az előző blogon már szerepelt Viva Caligula folytatása, ahol a hősünkkel ezúttal a poklot kell megleckéztetni, illetve Sztálint, Hitlert, Attilát, Vladot, Nerót, és végül magát a Halált is. Aki szerette az előzőt, annak ez a vérgőzös állatság biztosan bejön majd, mind a 26 fegyver megvan, némi időt simán el lehet vele tölteni." 

Sziasztok! Elöljáróban annyit, hogy ez az első blog.hu-s posztom, úgyhogy egyrészt remélem, hogy sikerült hiba nélkül felraknom mindent, másrészt, ha valakit érdekel, egy pár sorban írnék arról, hogy mire számíthattok tőlem a jövőben. Nem szeretnék úgy járni, mint az a srác, aki annak idején egy külön bemutatkozó posztot is írt magáról, és utána soha többet nem hallottunk róla :), úgyhogy inkább nem ígérek semmit: nem tudom, hányszor fogok posztolni egy héten - ahogy időm engedi, és csak, ha van, amit tényleg érdemes. Nem fogok arra törekedni, hogy csak a legújabb játékokról írjak, megpróbálok inkább olyan játékokat bemutatni, amik tényleg igényesek szerintem, és amiket én is élvezettel játszottam végig. Műfajilag az akció/TD/lövöldözős/stratégiai és logikai játékokat kedvelem, úgyhogy elsősorban ilyesmikre számíthattok tőlem. Illetve, ha ilyen műfajban küld be valaki ajánlót, és eljut hozzám, akkor megígérem, hogy kipróbálom őket.

Első játéknak a Decision-t választottam, ami az utóbbi idők egyértelműen legélvezetesebb felülnézetes lövöldözős játéka. Zombikat kell irtanunk egy sötét, posztapokaliptikus városi környezetben, de ellentétben a legtöbb ilyen stílusú játékkal, itt nem merül ki pusztán ennyiben a feladatunk: a megtisztított területeket meg is kell őriznünk a későbbiek folyamán, ehhez pedig őrtornyokat kell elfolgalnunk, beindítanunk és fejlesztenünk (később aztán ezekből is lőhetjük a zombikat). A fejlesztések pénzbe kerülnek, ehhez gyárakat kell visszafoglalnunk és működtetnünk, és ezeket is lehet fejleszteni persze. (Azon a kérdésen, hogy egy olyan városban, ahol mi vagyunk az egyetlen élő emberek, kinek, miért, mivel és hogyan tudnánk fizetni bármiért is, most jótékonyan ugorjunk át - a játék élvezhetőségén ezek a logikai bakik mit sem rontanak). Fejleszthetjük továbbá a skill-jeinket, valamint természetesen mindig vehetünk újabb és újabb fegyvereket. Egy pálya - pl. egy őrtorony elfolglalása, vagy fejlesztése - 1 napig tart (szerencsére nem real time), és a végső cél az, hogy az egész várost megtisztítsuk a zombiktól 100 nap leforgása alatt.
A játékmenet maga nagyon hangulatos lett, sötét, kihalt utcákon bolyongunk, a távolban halljuk a zombik hörgését, csoszogását, a felboruló kukák hangját, kutyaugatást a távolból, stb. Vannak rejtett dolgok is a térképeken, így érdemes bejárni az egész környéket mindenhol. Az irányítás, amit alapból felkínál nekünk a játék, valami egészen borzalmasra sikerült, szerencsére egy gombnyomással át lehet állítani a jól megszokott WASD - egér kombinációra. Ellenfeleink eleinte egyesével érkeznek, később azonban egyre többen: sokszor, ha nem vigyázunk, körbevesznek minket, és akkor onnantól kezdve nem sok esélyünk van ellenük (míg fel nem fejlesztjük a közelharc-skillünket legalábbis). Azzal, hogy többféle feladatot kapunk, többnyire változatos marad a játék egészen a végéig, és vannak bossok is, akiket le kell gyűrnünk, mielőtt továbbléphetnénk.
Sajnos semmi sem lehet tökéleles, így kénytelen vagyok megemlíteni az egyetlen hibáját is a gémnek: kicsit szerintem túl könnyűre sikerült, engem egyedül az utolsó főellenfél tudott csak megizzasztani, de két próbálkozás után őt is simán kinyírtam. Viszont, ha az ember be akarja fejezni a játékot a megadott 100 napon belül, úgy, hogy az összes acsit is megszerzi közben, úgy már azért kihívás.
Aki szereti a felülnézetes lövöldözős játékokat, az szerintem ezt is szeretni fogja, én speciel a Robokill 2 óta nem szórakoztam ilyen jól semmivel a műfajból.

U.i.: bár magamtól is ezt a játékot választottam volna, azért megemlíteném Kappát is, aki külön kommentben ajánlotta nekünk. A poszt az ő tiszteletére kapta a címét :)