„Figyi, te ilyen játékos csávó vagy, nincs kedved csinálni játékblogot?” – kérdezte Etele, az Index dizájnere valamikor 2006 őszén, nem sokkal azután, hogy a hírportálhoz kerültem. Mint kiderült, ez a blog akkor már majdnem egyéves terv volt az Indexnél, Etus a felület bombermenes dizájnját is elkészítette, sőt a blog neve is megvolt: Közveszélyes munkakerülő. Csak éppen nem akadt olyan szerző, aki vállalta volna, hogy naponta tölti tartalommal a blogot, anélkül meg nem volt értelme elindítani.

Nem sokat kellett gondolkoznom a felkérésen. 2007 elején még Etele és az indexes téemká (tervszerű megelőző karbantartás) szakija, Panic kicsit reszelgetett a dizájnon és a technikai hátteren, aztán márciusban elindult a KMK blog. Mivel az akkori – még a régi – indexes címlapra többször kikerült, villámgyorsan népszerű lett, napi 3-4 (később 5-6, még később 7-8) ezer látogatót hozott, oldalletöltésben a dupláját. A legnagyobb sikernek mégis azt éreztem, amikor az egyik sales-es mutatott egy felmérést, amiből kiderült, hogy a rendszeres bloglátogatók között szokatlanul nagy arányban fordulnak elő középvezetők és felsővezetők. Szóval a főnök is játszik, ha esetleg bárkinek is kétségei lettek volna.

Az hamar kiderült, hogy napi szinten foglalkozni böngészős játékokkal nem is olyan könnyű feladat. Mármint maga a feladat könnyű, de az egyéb munkarutinba belesuvasztani a játékok legalább közepesen alapos tesztjét és a róluk szóló pársoros posztokat – ez meglepően időigényes dolog. Ennek köszönhetően ahogy az Indexnél egyre elfoglaltabb lettem, úgy kellett sajnos hanyagolnom a KMK-t is. Valószínűleg meg is szűnt volna, ha nem találok hű kobzosokat – itt mindenekelőtt meow kartársnőt, toto92-t, szp-t kell kiemelnem –, akik eleinte alkalmanként, majd egyre rendszeresebben besegítettek. Aztán 2010-ben jött a váltás, aminek okait itt nem részletezném, mert csak belerondítana a melankolikus múltidézésbe. A KMK-ból Munkakerülő lett, de ezzel együtt nekem tovább fogyott a szabadidőm, míg teljesen ki kellett szállnom a blogból (akit esetleg érdekel, mostanában napi 11-12 órát dolgozom, és ezt erősen megsínyli a másik szerelemprojektem, az IDDQD is). Hogy a Munkakerülő mégis működik, az a fent említett hű kobzosoknak köszönhető – csak a legmelegebb hálával tudok szólni róluk, életben tartják az eszmét, viszik előre a lángot, döntik a GDP-t.

De hogy csatlakozzak a héten előttem szólókhoz, jöjjön néhány flashfless a múltból. Rengeteg kedvencem volt az elmúlt öt évben, felsorolni nehéz lenne mindet (és sokat megtettek már a héten mások), ezért inkább csak a korai klasszikusokat említem, amiket az első néhány hétben termelt a KMK – ezek azért is maradtak emlékezetesek, mert abban az izgalmas kezdeti időszakban kerültek a blogba, amikor az megszületett.

Először is, Flash Element TD. Ez volt az a játék, ami rádöbbentett, mennyi lehetőség van a flashjátékokban, ráadásul az általam imádott Warcraft III egyik titkos pályájára épül. Instant klasszikus, az egész lövegtorony-telepítős műfajt megszerettette velem – aminek aztán egy magyar játék, a Gemcraft lett a csimborasszója (leborul, leborul).

Másodszor, is, Planarity. Szeretem azokat a logikai programokat, amelyekben rendet kell teremteni valamilyen kaotikus állapotból (a hurokba rendezős játékok – Grid, Colourshift – is nagy kedvenceim), a Planarity pedig ezeknek egy szép, minimalista alapvetése. Gráfhúzogatás, ha úgy tetszik, az okostelefonomon is van ilyen, rendszeresen előveszem, pedig nem ad se csillivilli grafikát (3 színből megvan az egész), se acsikat.

Harmadszor is, Milpa. Magam sem tudom megmagyarázni, miért, de amikor megjelent, hónapokig játszottam vele, és egy idő után az akkori rovatvezetőmnek is feltűnt, hogy kmk-zás címén ugyanazzal a hülyeséggel ütöm el az időt, azaz kerülöm a munkakerülést. (El is hangzott tőle a „Stöki, bazmeg, ne játsszál, hanem játsszál!” tételmondat.) A Milpa gyors, a logikai érzéket és a reflexeket is megdolgoztatja, addiktív. Egy időben a világranglista első tucatjában is benne voltam (aztán jöttek a mindenféle csalóbotok).

Ez lenne tehát az én koraiflashjáték-dobogóm, de azért még háromról hadd emlékezzek meg. A Bible Fight a verekedős játékok egyik legszebb példája azóta is, ráadásul irtó vicces. A Damn Birds a fejlesztgető-védekező akciójátékok egyik korai, de meglepően kiforrott darabja remek témával és grafikával, imádom ma is. Végül, a Fart Game, a blog egyik első, igazán kretén játéka, Szeles Mónika ajánlásával.

És akkor kezdődjön a blog második öt éve, továbbra se dolgozzatok sokat, klikkelésekkel és kommentekkel támogassátok meow kartácsnőt és a többieket. És persze én sem utoljára bukkantam fel itt.