Közveszélyes Munkakerülő

Ez beteg. Ez volt az első gondolatom az Acid Bunny-ról és alkotójáról, pedig még csak a bevezetőnél jártam. Van egy nyúl, aki a létező összes függőségben szenved, de ettől még nem hagy fel a nyulak legkedveltebb időtöltésével. Az így született porontyok aztán az anyatejjel együtt isszák magukba az addiktív szerek iránt érzett rajongásukat - kivéve főhősünket, aki tejmentes és tiszta marad. Persze ő sem ússza meg, időnként fura látomásai vannak, az egyik ilyennél pedig szétszedi mackó havert piknik közben. Innen indul aztán maga a játék, össze kell szedni némi tűt és cérnát, hogy mackópajtás teste és feje ismét eggyé váljon, elkerülve a drogos tesókat, plusz némi gombászás után felfedezve a rejtett ajtókat is. Nem váltja meg a világot, de ennyire kretén háttérsztorit ritkán kerítenek egy játékhoz, már ezért megéri kipróbálni.

Nagyon ritkán van a blogon különbségkereső, hiszen a műfaj sajátságos, megújulni meg nem igazán tud (na jó, azért próbálkozások vannak). A Chaotic technikailag pont olyan, mint a többiek, képenként öt különbséget kell fellelni, kérhetünk rázogatós vagy megmutatós segítséget, aztán a végén kapunk egy pontszámot, és ennyi. De a képek! Meg a zene! Lehet, hogy csak engem varázsolt el ennyire, mert aprócska korom óta nagy fantasy-rajongó vagyok, ráadásul mindig jobban tetszettek a Káosz világán játszódó történetek, mint ahol a jók és szépek győznek, de az első végigjátszáskor én csak kamilláztam, általában percekig a képet próbáltam befogadni, és csak utána voltam képes a különbségekre koncentrálni. Hihetetlenül részletgazdag, önmagukban egy-egy belelátható történetet inspiráló alkotások, és még elsőre a zene is lenyűgöző (oké, a sokadik képnél már kissé egyhangú). Javaslom, hogy akik nem szeretik a műfajt, azok is pillantsanak bele, egészen bámulatos.

Valami egyszerű cukiságot kerestem, mert túl meleg van (vasárnap) ahhoz, hogy túlzottan adrenalint kelljen termelni. Mikor megláttam a WRRRMZ grafikáját, és meghallottam a kukacok szövegelését, gondoltam, helyben vagyok. Aztán egyszercsak elkezdett nehezedni a történet, és csak kapkodtam a fejem, a fene gondolta volna, hogy egy ilyen cuki semmiség is lehet ennyire szemétparaszt. Pedig az. Alapvetőn annyi a feladat, hogy úgy kell a gombák köré tekergetni a kukacot, hogy éppen a teljes testhosszával kinyúljon, mire a lyukig elér. Mikor már több kukac és több lyuk van, és többfajta gomba, akkor azért már elég goromba kitalálni, hogy épp melyik kukacot melyik gomba köré hányszor kell megcsavargatni, és melyik lyukba kell bevezetni. Időnként bugos kicsit (a féreg nem mindig akad meg a gombában, vagy épp másik gombára akad fel, mint ahová én akarom), de némi mérgelődéstől eltekintve végigjátszható (a képen a 45. pálya, csak jelezném, nem öt percet játszottam vele). De ha valaki tud jobb módszert a próba-szerencse találgatásnál, netalán valami stratégiát is, ne habozzon megosztani velem.

Wiz egy szép, hosszú leírást küldött be a The End-ről, sőt, még képet is mellékelt hozzá, így természetes, hogy ezzel indítjuk a hetet.

"Alapvetően egy nagyon szépen kivitelezett platformjátékkal van dolgunk, azonban van benne jó néhány csavar, amivel kilóg a műfajból:
- Van egy különleges képességünk: ameddig árnyékban vagyunk, halványan világítunk. Ekkor azokat a területeket, amik tőlünk is árnyékban vannak, egy időre - vagy amíg vissza nem lépünk a fényre - szilárd talajjá tudjuk változtatni. Ez a képesség néha magától értetődően, máskor igencsak agyat tornáztató módon, megint máskor pedig a reflexeinket is próbára téve segít tovább bennünket (pl. amikor valami fölöttünk mozog, és az árnyékában kell maradnunk, hacsak nem akarunk aláhullani).
- Minden pálya után le kell győznünk egy AI-t egy logikai játékban (kudarc esetén akárhányszor neki lehet futni, de nekem összesen 2 vereséget és 1 döntetlent sikerült begyűjteni). Ezt pályánként egyszer elég megtenni, többedik nekifutásra már nem kell vele vacakolni.
- Minden pályán be kell gyűjtenünk egy kulcsot a kijárathoz (néhol rögtön a kijáratnál indulunk). A kulcshoz jár egy idézet egy híres embertől, majd a pálya végén egy ehhez kapcsolódó filozofikus kérdésre kell válaszolnunk olymódon, hogy választunk az "igen" és a "nem" feliratú ajtó közül. Válaszaink alapján a játék elhelyez bennünket egy grafikonon, amin néhány híres ember már előre meg van jelenítve.
Az irányítás itt-ott picit nehézkes, de szerintem megszokható. Az utolsó pár pálya eléggé szemétparaszt, bár ha a korábbiakon ráhajtunk a két challenge-re ("secret challenge" = összes csillag begyűjtése, "time challenge" = adott időn belüli teljesítés), akkor majd mindegyik az: alig van olyan pálya, amelyiken a time challenge-be belefér egy hiba, de a csillagok lelőhelyéhez is többször a Google segítségét vettem igénybe."

Szeretem, ha egy számomra kellemes játéknak folytatása érkezik, még akkor is, ha nem állnak elő új koncepcióval. Így van ez a Kerixep-pel is, kedveltem az első változatot, és a második rész is vállalható. Ötven új pálya (ebből az első húsz gyakorlatilag sima ujjgyakorlat, hogy kellően gyorsan és jól csússzon a kezünk a tapipadon), és onnantól sem megoldhatatlan, ha valaki átlátta a logikát. Ilyen melegben különben is húzzatok a strandra, ne a gép előtt üljetek.

Imádom, ha valami nem a sablont ismétli. A Soom száz százalékig ilyen. Az amúgy sima platformnak tűnő játékban ugyanis mi magunknak hajtogatjuk a pályát olyanra, hogy el tudjuk érni a csillagokat. Oké, a történet szerint azok a lelkünk darabjai, amiket muszáj összegyűjteni, mert különben megőrülünk, de ez mindegy is. Főleg, mert a végén erre még leheletnyi utalás sem esik. Addig viszont harminc pályán kell áthajtogatnunk magunkat. Az első tíz gyakorlatilag tutorial, a fontos használnivalókat mutatja be a hajtástól a pálya dupla klikkeléssel történő darabolásáig, tessenek jól figyelni, mert utána már magunkra utalva kell dönteni a lehetőségek között. Vannak mozgó ellenségek néhány pályán, meg lézerek, valami sav-szerű, amibe nem szabad beleesni, de amúgy nagyrészt a készítő gondolkodásmódjának kitalálásáról szól, főként az utolsó néhány pályán. A végét én egy cseppet sem értem, nem tudom az elejéhez illeszteni sem logikailag, sem sehogy, de ez legyen az én problémám :). Kicsit még lehetett volna rajta dolgozni, de az újszerű ötletek így is simán elviszik.

Tombol a nyár, itt a hőségriadó, ilyenkor eltompul az ember agya és semmi megerőltetőre nem képes. Ezért lesz a mai játék a Handless Millionaire 2, ami bár kétségkívül igényel némi koncentrációt, de egyszerű mint a szög: a guillotine-on átnyúlkálva kell összefogdosni a kellő mennyiségű pénzt, lehetőleg a végtagjaink elvesztése nélkül. Rövid kis morbidság, pár hülye achievementtel megspékelve.

Szeretem, ha egy játéknak szép a grafikája, elvégre nem árt, ha a szemnek is kellemes a látvány. Szeretem, ha egy játéknak jó a zenéje, elvégre egy kellemes zongoradallamnál kevés nyugtatóbb dolog van a fülnek és elmének. Szeretem, ha egy játéknak van valamiféle háttérsztorija, nem csak úgy lövöldözünk a semmibe. És akkor itt van a Broken Dreams, ami felvonultatja eme tulajdonságok mindegyikét - és személy szerint rendkívül giccsesnek találom. Pedig technikailag nem rossz (hol saját magunkat duplikálva, hol mindkét szereplőt irányítva kell összehozni a szerelmespárt), de nekem már túl sok lett a jóból. Aztán persze az is lehet, hogy az én ízlésemmel van a baj, de ennek az eldöntését rátok bízom.

Régen láttam ennyire igényes játékot, mint a Sniper Team! A mesterlövészeket mindig is nagyra tartottam, annak ellenére, hogy befészkelik magukat, és "lesből" támadnak, mégis nem egyszerű munka az övék, bazinehéz fegyvereket kell cipelniük, szélsebességet és hőmérséklet kell a röppályába kalkulálni, amikor nem lőnek, meghalnak az unalomtól, és ha kiszúrják őket, baromi nehéz elmenekülniük.

Ebben a játékban mesterlövészből rögtön négyet is kapunk, és ugyan nem tudjuk, hol vagyunk, meg mi a történet, csak lőjük az ellent, ez nem feltétlenül hátrány. Adva van egy város pár utcányi belső része, és a csapatunk szétszórtan helyezkedik el benne. 1-4-ig válthatunk köztük, mindenkinek saját fejleszthető fegyvere van. Nagyon bejön, hogy ugyanaz a csatajelent folyik négy szemszögből, bár lehetne még cifrázni, pl. senki nem akarja kilőni az őrszemeinket, mindenki bután, sok lúd disznót győz alapon a központi bázist támadja. Az ellen fedezékbe vonulással sem bajlódik túlzottan, szóval tényleg abban bíznak, hogy sokan vannak. Mi meg csak négyen. 

A kezelés egyszerű, a játékmenet pörgős, nem túl nehéz, de azért van benne kihívás, kell egy picit kombinálni is, szóval minden adott egy kis önfeledt mészárláshoz. Főnök mellé nem ajánlom, mert koncentrálni kell, ez inkább egy elvonulós játék. Egy órára simán leköt, fanatikusokat többre is!

A hét zárásaként jöjjön a The Gentleman, ami egy tisztességes platformjáték, annak minden tulajdonságával: mész előre, ugrálsz, időnként gondolkodsz egy kicsit, leölöd a boss-t, és szintidőkre hajtasz. Ugyan csak kicsit szemétparaszt, de 50 pályán keresztül már ez is eléggé kellemetlen tud lenni.

A Crush the Castle tipikusan az a sorozat, amit lehetetlen megunni, legalábbis az eddigi részeket nagyon szerettétek. Most eljött a legújabb felvonás, amiben még mindig az a célunk, hogy romba döntsük a várakat, eliminálva a benne rettegőket, és megmentve azokat, akiket nem kell a túlvilágra segíteni. Többet nem is kell mondani róla, irány a katapult, és kő kövön ne maradjon!

Az Offroaders 2 igazán felvillanyozott, már rég volt valami jó kis autóverseny. Idősebb olvasók talán még játszottak az Ignition nevű csodával 1997-ből,még idősebbek pedig az Ironman-el, 1989-ből.

Nekem ez a két oldschool gyöngyszem rémlett fel hirtelen: Gyors, pár körös versenyek után a pénzből fejlesztgetjük az autót és mi leszünk a királyok, ilyen egyszerű a dolog, de sokszor a legegyszerűbb dolgok működnek a legjobban, ezt minden krumplibogár tudja.
Picit nehéznek tűnik, de még sok van hátra belőle, megyek is vissza tövig nyomni a gázt!

Úgy tűnik, a héten arra gyúrunk, hogy minél kevesebbet kerüljétek a munkát. Az Icarus Needs egy rendkívül rövid semmiség, de aranyos, és vicces, és újszerű, és nekem bejött, úgyhogy ez a mai játék. Tulajdonképpen nem kell benne csinálni semmit a nyilak nyomkodásán kívül, még gondolkodni sem igazán, de talán épp ez a nagyszerű benne. Nálam gyorsan némítás volt a sorsa, de lehet, hogy valakinek ez az... minek nevezzelek... effekt-izé bejön.

Ez lenne a jövő békefenntartó megoldása? The Peacekeeperben egy árokból mészároljuk a ránk rontó ellenséget, akik véres cafatokra esnek szét.

A feladatunk, hogy előbb lőjünk le mindenkit, mint ők minket. Támadnak ránk puskákkal, késekkel, robbanószerekkel. Persze a mi arzenálunk is egyre fejlődik, így növekvő sebességgel lehet aprítani az ellent. A játék irányítása pofonegyszerű, mivel a fejlesztők telefonra is alkalmassá akarták tenni, így nem fogunk eltévedni a gombok tömegében.

A zene nekem tetszik, a játékmenet is jó pörgős, bár nem túl nehéz. Egyetlen alkalom amikor kilőttek, az a fenti szkrínshot készítése volt. Egy kis agyatlan disztrojra mindenképp alkalmas, sokat ne gondolkodjatok!

... egy hete végigjátszottam, és nem írtam belőle posztot, mert nem tetszett. Viszont ma (a poszt vasárnap íródik, én épp nyaralok) badge-et kapott a Kongán, ráadásul olyan kommenteket írnak alá, amit én egyszerűen fel sem tudok fogni. Légy szíves, játsszátok végig, és mondjátok már meg nekem: mi a jó ebben? Én tuti lényegesen öregebb vagyok, mint a kongán játszók többsége, és egyike vagyok azon egyedeknek, akiknek ez nem igazán a retro-érzést hívja elő, hanem a borzalmas régi grafikákat, amik tényleg így néztek ki, és bár jó volt velük játszani, én hihetetlenül örültem, mikor elkezdett fejlődni a megjelenítés, és végre magunk mögött hagyhattuk az ilyesmit. A The Last Door ráadásul játéknak sem túl érdekfeszítő, és főleg nem horror, mint ahogy a címkéi (és néhány komment is) állítják. Számomra unalmas és idegölő volt, az állandó gyaloglás a két véglet között meg aztán már teljesen lenullázta a játékélményt. Komolyan, már a cipőfűzőm végét rágcsáltam, csak hogy valami élvezetet is leljek benne. Szerintetek ez jó játék? Ráadásul nem ússzuk meg, hogy folytatása ne legyen, mert kiírták rá, hogy Chapter 1.

A Battalion Commander a Band of Heroes modernizált verziója. Megy a csapatunk és lőjük a fentről jövő ellenséget. Egyszerű koncepció, egész jó kivitelezés. A parancsnokunk szépen fejlődik, egyre jobb fegyverei lesznek, és egyre több embert tud magával vinni, akik segítik.

Kissé hibás koncepciónak tartom, hogy mindig ugyanazon a pályán kell elindulni, ez kissé növeli a monotonitást. A csapataink se valami fantasztikusak. Az ellenség már az elejétől célzott lövéseket ad le, míg a mi puskásaink még a cipőfűzőjüket se tudják bekötni. Sok fejlesztés után érhető el a célzásra is képes egységünk. Kissé bosszantó, hogy arra is figyelni kell, kit szabadítsunk ki, mert kell a csapatba, és kit hagyjunk inkább az út szélén. A végén kapunk egy nem túl bonyolult boss fightot, amit én egy katonával vittem végig.

A zene, valamint a fejlesztési lehetőségek szerintem elviszik a játékot, de sajnos nem éri utol a fent említett előd minőségét.

Gondolom a kommuna hevesebb vérmérsékletű része nem egyszer érezte már úgy, hogy a cipőfűzőjüknél fogva... najó, szóval összekötné a Nitrome programozóinak cipőfűzőjét bosszúból azért, amiért annyira szemétparaszt játékokat csinálnak. Nos valószínűleg hozzájuk is eljutottak efféle visszajelzések, így aztán századik játékukként megalkották a Nitrome Must Die!-t, ahol mindenki kiélheti efféle vágyait egyedül, vagy ketten játszva. A szokásos ugrálós-lövöldözős élménynél nem ad többet, de önkritikából mindenképpen csillagos ötös.

Mint tudjátok, a csillivilli játékokhoz vonzódom alapvetően, de a 3LIND game meggyőzött arról, hogy van az a minimalizmus, ami még engem is képes elvarázsolni. Végig egy engem spermiumra emlékeztető (na jó, lehet egy nagy szem, aminek lóg a cipőfűzője) jószággal kell úszkálni a különféle pályákon, és az izometrikus kockákat megszerezni. A csavar az a dologban, hogy nincs szabály. Illetve minden pályán más. És nem mondják meg, hogy mi, nekünk magunknak kell kitalálnunk. És hogy még inkább a való életre emlékeztessen, utólag mindig kapunk valami okosságot, amit akár tanulságként is levonhatunk magunknak. Nem egy hosszú darab, de amíg minden pályán végigmegyünk, sok aha-élménnyel lehetünk gazdagabbak. Ja igen, a háttérzene/zaj/effekt bizonyos pályákon elengedhetetlen a megoldás megtalálásához, úgyhogy érdemes hanggal játszani.

Az Extreme Road Trip kettőt greffi kolléga ajánlotta figyelmünkbe, és azonnal beleszerettem! Igazi arcade stílus, autóval röpködsz minél messzebbre, szaltózhatsz, dugóhúzó és cipőfűző manővereket hajthatsz végre, kapod a pontot, aranyat, bónuszt, olajat meg ami kell. Zene igazi 8 bites prüntyögés, dinamikus, pörgős.

DE!

Egy új kocsiért annyira sokat kell küzdeni, hogy beleőszülsz! Persze, közben gyűjtöd az acsikat, elvagy egy darabig, de hacsaknem fizetsz be igazi pénzt, sosem lesz meg az összes verda.

Mindezek ellenére jó móka, 5-50 perces munkakerülésre alkalmas!

Eddig háromszor kalandozhattunk nappali rémálomvárosban Skutnik jóvoltából, mindhárom atomnehéz point-&click, a műfaj legjavából. Aztán a grafikát felhasználva volt egy buék-játék, de az már platform-jellegű, alig nyúlfarknyi. A Daymare Cat inkább ez utóbbira hajaz, ugrálós-szökdécselős, és ráadásul elég rövidke, olyan érzésem volt, hogy a játékot záró intró hosszabb, mint az egész végigjátszás tokkal-vonóval. Szerintem egy betonkeverőt nem lehetne annyi idő alatt kiborítani, amíg ez az egész tart. Hogy miért van helye mégis a blogban? Egyfelől a látványvilág még mindig olyan ütős és egyedi, hogy jaj. Másfelől viszont engem szíven talált a zene. Mivel a játék végén le is lehet tölteni, azóta is egyfolytában ezt hallgatom. Azt a pár percet, amit a pálya végigugrálása jelent, simán megérte. Viszont kezdem azt kívánni, bárcsak megint azon kellene szitkozódnom, hogy milyen megfejthetetlenül nehéz játékokat is gyárt a jó Mateusz.

Amikor megláttam a Terraspheres-t, rögtön arra gondoltam, ezt a bejegyzést kihívás megírni a címszereplő említése nélkül. Végülis, ami a címben van, az nincs a bejegyzésben:) Aranyos kis katonával ugrálunk minibolygókon, megpróbálva nem felkelteni az őrszemek figyelmét, és eljutni a kijáratig. Elbújhatunk mindenféle tereptárgy mögé, gumikupacok, fák, silók és betonkeverők színesítik a pályát.

Főhősünk valószínűleg profi hacker is, mert a kijáratot valamiért egy konzol elé állva kell kikódolni, majd belépni a nagy fénybe. Ennyi, egyszerűnek hangzik, az is, néha szemétparaszt, de csakazértis újrakezded.

Ugyan a második tutorial pályáján kb. tizennyolcszor haltam meg, de utána viszonylag könnyű volt végigtolni. A játék tetszik, mert picit legalább új, de legalábbis ritkán használt ötletet valósít meg, a zene jó, a pittyegés viszont idegölő. Kitűnő elfoglaltság, amíg a főnök kimegy egy slukkra.

A Nigth Lights-ban szükség is lesz rá, mert sötét van, mint egy betonkeverőben az éjszaka közepén. A hagyományos ugrabugrálást az dobja fel valamelyest, hogy bizonyos pályaelemek fényben (nem) látszanak, és ennek kihasználásával kell elérnünk a célt 15 pályán keresztül. Nem fogunk rá hosszú ideig emlékezni, de a tömegből azért kiemelkedik egy kicsit.

Nemrég bukkantam erre a kis játékra: Havens: Prelude. Űrhajós, stratégia, nekem ennél nem kell több! Elsőre a Sins of a Solar Empire-re emlékeztetett, jó kis űrhajós lövöldözés. A játékban a kis flottánkkal kell küldetéseket végrehajtani, egyre fejlődve verekedni magunkat végig a sztorin.

A játék felépítése zseniális. Döntések elé állít minket, hogy melyik hajót mentjük meg, merre fejlesztünk. A hajóink elvesztése végleges (!), így érdemes sokat menteni. Az én tippem az anyahajók erős fejlesztése, mert azok távolról osztják a szeretetet, így gyorsan végeznek az ellenféllel. Persze van hiperugrálós, meg álcázós hajó is, ezek azonban túl sok mikromenedzsmentet igényelnek.

Rögtön itt az egyik legnagyobb hiba: hiába stratégia, lenne minden hajónak erőssége és gyengesége, lehetne taktikázni, de erre sajnos nincs idő, mert a ki-be zoomolgatással elvész az egyedi irányítás lehetősége. Egy csata meg olyan gyorsan lepörög, hogy sokat nem lehet variálni.

Ez is azon játékok sorát gyarapítja, melyek majdnem jók, de valami apróságon elbuknak. Ugyanakkor egy kis kikapcsolódásra mindenképp alkalmas.

A játékoknak különböző nehézségi fokai vannak, a könnyűtől kezdve a szemétparaszton át a Nitrome játékaiig. Pontosabban eddig azt hittem, hogy a skála a könnyűnél kezdődik, de nem, a ranglétra alján a New Splitter Pals áll. Nekem az első 19 pályán nagyjából 10 másodperc volt az átlagom első nekifutásra, szóval aki komoly nehezítést szeretne, az kapcsolja ki a monitorját, és játsszon úgy. Viszont a cuki grafika, habkönnyű pályák kombináció ideális a gyerekeknek, és ez az egyetlen oka, hogy mégis kikerült a blogra.

Régen volt már a blogon a Tibor által beküldött Onomasticához hasonlóan ötletes játék. Műfaját nem könnyű meghatározni, szavakon kell ugrándozni, és apró szöveges logikai feladatokat megoldani. Kb 5 perc alatt végigtolható, és nem is a kihívás visz előre, hanem hogy lássunk még ötletes dolgokat. Angolul tudni érdemes, de egy rocket-revolver-ladder bonyolultságú szókincs elég hozzá, a nyelvvizsga-papírokat el lehet tenni.
Tessék végigjátszani, érdekességnek a sok sablon TD közé remek!