Eddig háromszor kalandozhattunk nappali rémálomvárosban Skutnik jóvoltából, mindhárom atomnehéz point-&click, a műfaj legjavából. Aztán a grafikát felhasználva volt egy buék-játék, de az már platform-jellegű, alig nyúlfarknyi. A Daymare Cat inkább ez utóbbira hajaz, ugrálós-szökdécselős, és ráadásul elég rövidke, olyan érzésem volt, hogy a játékot záró intró hosszabb, mint az egész végigjátszás tokkal-vonóval. Szerintem egy betonkeverőt nem lehetne annyi idő alatt kiborítani, amíg ez az egész tart. Hogy miért van helye mégis a blogban? Egyfelől a látványvilág még mindig olyan ütős és egyedi, hogy jaj. Másfelől viszont engem szíven talált a zene. Mivel a játék végén le is lehet tölteni, azóta is egyfolytában ezt hallgatom. Azt a pár percet, amit a pálya végigugrálása jelent, simán megérte. Viszont kezdem azt kívánni, bárcsak megint azon kellene szitkozódnom, hogy milyen megfejthetetlenül nehéz játékokat is gyárt a jó Mateusz.