Közveszélyes Munkakerülő

Sokan, sokszor kérdezitek (joggal), hogy miért nincsenek gyakrabban igazán tuti játékok. Ebben a mostani, kissé hosszúra nyúlt bejegyzésben szeretném bemutatni, hogy miért.

Az egész onnan indult, hogy rábukkantam a Hitstick sorozatra (első, második, harmadik rész). Mivel annak idején rajongtam a csöndes 47-esért (Hitman), adtam a flashjátéknak is egy esélyt, hátha érdemes megmutatni nektek. Elképzeltem, ahogy pointnclick játékot kreálnak némi lövöldözéssel, megdolgoztatják az agyamat. Ehhez képest kaptam egy gondolkozást nem igénylő, viszont nagyon buta játékot, nehézkes irányítással. Nem egy szörnyen rossz darab, a grafika rendben van, és gyilkolászni lehet benne nyugodtan, de azért nem ajánlom.

Aztán arra gondoltam, biztos van jobb adaptáció is, így körbenéztem az interneten. A többi katasztrofális játék a hajtás után.

Nem szeretem különösebben az autóversenyes játékokat, mint ahogy magukat az autóversenyeket sem. Annak, hogy mégis egy ilyen következik a Formula Racer 2012 "személyében", három oka van. Egyrészt nagyon ritkán van ilyen játék a blogon, másrészt ez a darab igencsak szemrevaló, és nem utolsó sorban sro fedőnevű munkakerülőnk is a figyelmünkbe ajánlotta. Rendkívül igényes, szép a grafika, és ami még fontosabb: hülyebiztos, azaz még olyanok, mint én is, akik mérhetetlen antitálentumok ilyen játékokban, simán tudják nyerni a futamokat két-három nekirugaszkodás után. Három különböző autóval, egy rakat, egész pontosan 12 pályán száguldozhatunk. A hozzáértők majd megmondják, hogy a pályák valódiak-e, vagy sem. Mindhárom vasparipa fejleszthető 7, 8, illetve 12 lépésben, bár csupán csekély mértékben. A profik számára levon az értékből, hogy nem igazán jelent komoly kihívást, és a hangok sem nyűgöztek le, de azoknak, akik sikerélményre vágynak egy ilyen típusú gammában, mindenképpen ajánlom.
[alternatív link]

Nagy rajongója vagyok azoknak a játékoknak, amik nem csicsás grafikával, meg az 1287. fejlesztési lehetőséggel akarnak hódítani, hanem inkább a belső tartalommal. A Cube Mayhem (és a korábban posztolt elődei) pontosan ezek közé tartozik: a cél pusztán annyi, hogy egy kockát eljuttassunk a starttól a célig, ebben pedig különféle elemek vannak segítségünkre, amik megváltoztatják az amúgy egyenes vonalú egyenletes mozgással haladó kocka útvonalát. Ez nagyjából a kilencedik pálya környékéig tűnik ennyire egyszerűnek, utána már az agytekervényeinket is komolyan meg kell tornáztatni.

A mai terítéken lévő játék egy kis gyöngyszem, a Nano Kingdoms. Hősünkkel kell végigküzdenünk magunkat egy szigeten, ahol apró birodalmak urai ellen kell harcolnunk. Majdnem minden legyőzött ellenfelet a saját oldalunkra állíthatunk, és küzdhetünk a többi csatlóssal szemben, míg el nem érünk a fő gonosz elleni utolsó küzdelemig. Minden pályán az adott szinten lévő várunkat tudjuk fejleszteni, és adott egységeket tudunk vásárolni. A cél az ellenfél várának lezúzása, amihez az aktuálisan kiválasztott karakter két speciális képességét is felhasználhatjuk. Ugyan hosszú munkakerülést nem biztosít, viszont közel egy órára igen jó kikapcsolódás lehet mindenki számára! Jó szórakozást hozzá :)

A magam részéről nagyon szeretem a hajigálós játékokat. Számtalan ilyen volt már itt a blogon, melyek sorát most a Billy the pilot című darabbal szeretném szaporítani. A játék bizonyos értelemben hagyományos hajigálós, számos fejlesztési lehetőséggel, ugyanakkor némileg rendhagyó is, mivel a fejlesztések sorában nem csak a szokásos szárnyat, hajtóművet és társait találjuk, hanem fegyvert, ruházatot (aminek különös jelentősége van), valamint egy sárkányt is. A sztori szerint egy kölyköt alakítunk, akinek szoba-hőmérsékletű IQ-val megáldott apja úgy gondolja, hogy a legalkalmasabb, ha tíz év körüli gyerekének a vérfarkasokról mesél. Mikor? Naná, hogy teliholdkor. Hősünk természetesen irgalmatlanul bemajrézik és elhatározza, hogy elpusztítja a holdat, ezzel megoldja a vérfarkas-kérdést egyszer és mindenkorra, megspórolva ezzel némi ezüstöt a jövő nemzedékei számára. Mivel a Hold a cél, így a ruha, amit említettem, egész űrruháig kell, hogy fejlődjék, mert küldetésünket csak a világűr vákuumában tudjuk teljesíteni. Talán túlontúl is könnyű, és a grafikán lenne mit csiszolni, de azért el lehet vele bohóckodni egy darabig.
[alternatív link]

Van valami végtelen zen a Halo and Pixy című játékban. A feladat amúgy cseppet sem nehéz: a rendelkezésre álló eszközök figyelembe vételével megoldást kell találni arra, hogy egy cicus fent rekedt egy fán, és valahogy le kellene hozni. Pixy szegény nem egy észlény, de azért vannak jobbnál jobb ötletei, és szerencsére egy cseppet sem kedvetleníti el a kudarc, újra nekivág, még alaposabban átgondolva a problémát. Nem az ő hibája, hogy a végén úgy alakul, ahogy. A játék maga nagyon egyszerűen kezelhető, mindig az aktuális ötletnek megfelelő itemek vehetők fel, ráadásul a tervrajzokon jól látható, mit kell még beszereznünk. Ettől még rettenetesen idegesítő marad, mert bármilyen aranyos elsőre Pixy a maga esetlen, Klaymen kecsességéhez mérhető mozgásával, a tizedik perc körül már legszívesebben ráordítottam volna, hogy mozogj már, te csiga. Aztán eljött a zen pillanata, amikor már csak azért is kíváncsi voltam, hanyadikból oldja meg a feladatot a kis dugó, onnantól pedig már nem idegesített, szépen megírtam a játék mellett egy-két e-mailt, intéztem egy kis szerkesztgetős melót, kimentem cigizni - aztán pedig megvilágosodtam. Ez az ideális munkakerülő játék. Nem kell sokat töprengeni, elég csak időnként csinálni vele valamit, aztán foglalkozni valami fontossal, aztán mire Pixy végre kiugrándozik az udvarra, megint visszatérni, és újra klikkelni párat. Szóval relax, feleim, a játék tök egyszerű, és ha van türelmünk kivárni a tervek sorát, a végén egy ismert közmondáshoz is eljuthatunk.

Ennyi kellett ahhoz, hogy a Fracuum elkészüljön. Ez a játék nyerte ugyanis a Ludum Dare nevű verseny legutóbbi, 23. kiadását, ami nagyon tömören arról szól, hogy 48 óra alatt kell egy játékot megalkotni teljesen a nulláról. Az eredmény igen szép agytorna lett: egy labirintusban kell összeszedni az összes forgó négyszöget, miközben épségben elérünk a kijárathoz. Amitől igazán nehéz lesz, hogy nem látjuk folyamatosan a teljes pályát, csak éppen azt a szintet, ahol vagyunk. Soha rosszabbat két nap alatt.

Ha szereted az olyan játékokat, ahol egy kattintás után végtelen ideig nézheted, ahogy gyűlik a pénz és a kombó, akkor az Epic Combo Reduxot neked találták ki. Ha nem, kipróbálni akkor is érdemes. Rém egyszerű darabról van szó: lesújtunk egy bazinagyot a kalapácsunkkal az előttünk vonuló teknőscsordára, és nézzük a végeredményt. Amikor pedig a legutolsó páncélos is felvette végső pozícióját, elmegyünk shoppingolni, ahol töménytelen mennyiségű fegyver, egy rakás pályaelem, és növelhető teknősmennyiség vár ránk. Fél óra alatt végigvihető, mazochistáknak és fanatikusoknak van végtelen mód is.

Vigyázat, facebook!

Íme, itt a következő facebook játék, ahol a tisztelt publikum összemérheti erejét Bombermanünkkel. 

A Delivery Man írója alighanem Mad Max és egyúttal a Transporter (A szállító) szerelmese, mert ez a játék pont olyan, mintha a két említett film, vagy azok főhőseinek szerelemgyereke lenne (a biológiai képtelenségtől most tekintsünk el). A lényeg, hogy egy porig rombolt világban kell egy autó tetején ülve az autó szállítmányára áhítozó mindenféle vad motorost lebeszélni annak megszerzésére irányuló cselekedeteikről, míg a csomagot "A"-ból "B"-be juttatjuk. Egyszerűbben fogalmazva, piszokul arcon kell lőni mindenkit, aki csak mozog, egészen addig, míg el nem érünk az út végére. A pályák némelyikének végén bossokat is találunk, melyek leszedése néha nem egyszerű. A szintek között lehetőség van fegyverek vásárlására, vagy épp a meglévők fejlesztésére, és egyetlen féle booster beszerzésére. Egész tűrhető darab, bár a magam részéről kicsit jobban kidolgoztam volna a fejlesztéseket, mert kissé szegényesre sikeredett, és az 50 pálya sem olyan változatos, ami indokolná ezt a magas számot, de azért aki egy kis vérre vágyik így kora reggel, annak tökéletesen megfelel.
[alternatív link]

Bevallom őszintén, könnyű kis játékot kerestem, amiből könnyen, gyorsan lehet posztot írni, ehhez képest megtaláltam az évszázad egyik legnehezebb különbségkeresőjét. Az Uglies nem kispályázik: mivel a képek aprócskák, ráadásul nagyon sok kis képből állnak össze, kifejezetten nehéz már normál módban is végigvinni, de ott legalább nem lehetetlen. Igaz, szerintem ennyi segítséget még életemben nem használtam. Nem arról van szó, hogy változatos különbségeket kellene keresni, a negyedik képnél már megvan, hogy miket kell figyelni, ám tényleg nehéz észrevenni az eltéréseket (vagy nekem kell új szemüveg, majd kommentben megmondjátok :-D). A survival mód viszont még a legsasszeműbbeknek is erős feladat. 15 lehetetlenül csöppnyi különbség, a mellétalálást 2 mp levonással bünteti, a jó találatot 10 mp hozzáadásával jutalmazza, és slussz. Nekem nem sikerült eljutnom a 15. képig, pontosabban most már úgy sajog a szemem, hogy nem veselkedik neki még egyszer. Ha nem ilyen tingli-tangli műfajról lenne szó, szívem szerint még a szemétparasztot is ráakasztanám. Viszont aki végigcsinálja, az szerintem mehet az űrhajós alkalmasságira, legalábbis a szemészeti vizsgálaton nem fog megcsúszni.

Meglehetősen hosszú időtöltést ígér számunkra a Pirateers című, műfaját tekintve lövöldözős/stratégiai/kalózos/kincskeresős játék. Hasonló volt már itt a blogon, de ez lényegesen komplexebb, ami biztosítja, hogy jóval több időt töltsünk el vele. Nem csupán arról van szó, hogy mindenkit le kell vadászni kalózhajónkkal, hanem menet közben választhatunk különböző küldetéseket, melyek között másik hajó védelme, vagy éppen kincskeresés szerepel, de természetesen a "menj és nyírd ki!" típusúak is megtalálhatók. Érdekesség, hogy a kincskeresés egy minigame, bár nem túl bonyolult. A fejlesztések száma épp elégséges, tekintve, hogy igen nehéz összevakarni a rávalót. Napról napra (így különbözeti meg a szinteket) egyre durvább hajókkal találjuk magunkat szemben, minthogy a fejünkre kitűzött vérdíj is szépen emelkedik a sikeres rablásaink arányában. Sok órát el lehet vele bohóckodni, bár egy idő után monotonná és unalmassá válik a kalandok ellenére is.
[alternatív link]

Sajnos mostanában nincs túl sok időm posztot írni, de szerencsére a Fancy Pants harmadik részéről nem is kell sokat beszélni. Aki játszott az első két rész valamelyikével, az pontosan tudja, mire számítson, aki pedig most találkozik először a sorozattal, az nagyon sürgősen próbálja ki, ugyanis az utóbbi évek egyik legjobb ügyességi/platform/ugrálós típusú játékával van dolgunk. A történetre kár is szót vesztegetni, mert nem ez itt a lényeg, hanem a tökéletes irányíthatóság, a fantasztikus zene, és a főhősünkkel végrehajtható vadabbnál vadabb ugrások és trükkök garmadája.
A grafika maradt ugyanolyan, mint az előző részekben, talán egy kicsit szebb lett (főhősünk külseje is változott minimális mértékben ismét), a pályák, a szörnyek, a mozgás, a feladataink viszont mind-mind maradtak a jól megszokottak. Az egyetlen újítás, hogy itt egy idő után fegyvert is kapunk, egy ceruza képében, amivel kedvünkre kaszabolhatjuk a pókokat.
[alternatív link 1]    [alternatív link 2]

Aranyat bányászni fáradságos és nehéz munka, mellesleg a siker korántsem garantált, hacsak nem bukkan ránk egy tévécsatorna jól fizető szerződéssel. Sokkal könnyebb a gép előtt ülve, az egérrel kattintgatva kizsigerelni a legutolsó rögöcskét is a földből. A Boom Town részben erről szól: a megvásárolt kis földdarabunkon robbantgatunk, az így szerzett aranyból fejlesztjük a bányánkat, a hozzá kapcsolódó infrát, lőszert veszünk, megint robbantunk, és így tovább. A másik fele egy virágzó kolónia létrehozása: a letelepülő bányászoknak különféle szociális létesítményekkel (értsd: kocsma és társai) kell kedveskednünk, így biztosítva egy élhető település létrejöttét. Aztán ha elég sok pénzünk van, veszünk egy újabb telket, és ott elkezdjük ugyanezt elölről. Tartós munkakerülés, nem csak bányászoknak. Jó szerencsét!

Hamarosan itt a nyár és vele együtt a kellemetlen élősködők, a szúnyogok is. Kellemetlenek, de néhány, általuk terjesztett kórokozótól eltekintve ártalmatlanok. Az Engage ezzel szemben egy olyan világot tár elénk, ahol a rovarirtás nagyipari módszerekkel, pisztollyal, gépfegyverrel, gránáttal történik. A Föld nevű bolygón vagyunk, nem a Starship Troopers valamelyik csatahajóján. Alighanem valami nagyon csúnyán félrecsúszhatott Dr. Moreau szigetén, mert a rovarok itt gigantikusak és rendkívül agresszívek. Egy közlegényt alakítunk a játékban, akit az a (bal)szerencse ért, hogy itt szolgálhat, és derítheti fel a szigetet. Dolgunk mindössze a rovarok irtása, ami kezdetben nagyon könnyűnek tűnik, ám ahogy az idő halad előre, mi pedig feljebb a ranglétrán, bizony egyre durvább ellenfelekkel találjuk magunkat szembe. Amikor jöttek a mutáns tücskök, egyszerűen lepadlóztam. A játék viszonylag környezetérzékeny. Amelyik fegyvert a legtöbbet használjuk, azok fejlődnek, pontosabban készségeink fejlődnek, ami hatására egyre jobb és jobb fegyvereket kapunk. Ha valami csoda folytán sikerül életben maradnunk, míg minden egyes területet elhódítunk a rovaroktól, elérhetővé válik a survival mód is. A grafika elképesztően jó, a zene is hangulatosra sikerült. Sajnos a lőszer soha nem fogy el, habár tölteni a fegyvert kell, és az ellenünk törő rovaroknak csak a sziluettjét látjuk, de mit lehet tenni, ha a parancsnokunk rendre csak alkonyatkor küld ki minket terepre. Ezek kijavításával mindenképp ötöst érdemelne a dolog, így azonban csak ötalá.

[alternatív link]

Remélhetőleg mindenki emlékszik még a Talesworth arena című szerepjátékra. Ha igen, akkor felejtse el, amit ott megtanult, mert a folytatása, a Talesworth Adventure: The Lost Artifacts teljesen más. Bunyózni azért itt is kell, csak egészen máshogy, és nagyon nincs beleszólásunk a dologba. Mondjuk semennyi, viszont legalább nyerünk, feltéve, hogy jó fegyvert használunk. Főhősünk rettenet megszedte magát az arénában, de a pénzügyekhez nem értvén legatyásodott rendesen. Szerencséjére ismét jön a gonosz és hősünk elhatározza, hogy megmenti a birodalmat, ha már amúgy is van ideje, és persze rabolni is lehet közben, a pénz meg jól jön, ugyebár. A bevezető szerint Questy (így hívják hősünket) rommá itta magát, így meglehetősen gonosz cselekedetnek ítélem meg, hogy a fejlesztők ezúttal komoly fejtörők elé állítják ezt a szerencsétlent, aki minden bizonnyal mindössze három agysejtet tudott megmenteni a piálás közben és amúgy is elképesztően másnapos lehet. Különböző útvesztőkön kell átverekednünk magunkat, ahol ha Questy megindul, nincs megállás, csak megy, mint a homályökör. Nekünk kell neki megmondani, hogy merre menjen, de erre csak kisebb, arannyal teli szütyőkkel tudjuk rávenni, amiből persze korlátozott darab áll rendelkezésünkre pályánként. Útközben csapdák, ajtók, útonállók nehezítik dolgunkat. Én azt mondom: kalandra fel!
[alternatív link]

Nem hiszem, hogy pontosan idéztem, de minden bizonnyal sokan kapcsoltak, hogy ez a mondat a számomra igen kedves Csillagok Háborúja trilógia (az eredeti, és csak az, de ez hitvita...) egyik részéből származik. Na... ennek semmi köze ehhez a játékhoz, ha csak nem annyi, hogy az Awesome Planes című arcade-ban is repkedni kell. A lényeg, hogy ki kell irtani mindent, ami mozog a pályán egy elég érdekes aviatikával rendelkező géppel, vagy a fizikát nem ismerte igazán, aki írta a játékot. A gépünk a kurzort követi, lőni a a bal gombbal lehetséges, tehát az irányítás egyszerű. Van pár fejleszthető fegyver és képesség. Sajátossága, hogy az ellenséges gépeken kívül földi egységek is vadásznak ránk, valamint légvédelmi tornyok keresztezik utunkat, akár a plafonról lelógva ontva felénk a halált. Nem rossz darab, de azért ennél többet is ki lehetett volna hozni, ugyanakkor reggeli bemelegítésre tökéletes.
[alternatív link]

...hogyan jussak át egészségben. A noitcelfeR csavart egy kicsit az ugrálós játékok szemétparasztságán, egyszerre két pályát kell figyelni, ami első ránézésre egymás tükörképének tűnik, ám hamar rájöhet az ember, hogy bizonyos elemek nem látszanak a képernyő mindkét felén. A huszadik pálya felé érkezvén kezd szemétparasztba áthajlani a játék, cserébe kapunk space invaders-es pályát, amiért be is írtam a játéknak egy ceruzás kisötöst zölddel. Említendő extra még a pályaszerkesztő, így az esetleges sikertelenségből fakadó frusztrációnkat levezethetjük azzal, hogy szemétparaszt pályákkal szívatunk másokat.

Szerkesztőtársaim (a fiúk) annyira rendesek és udvariasak, hogy kedvesen megengedték, én írjam az első facebook-os posztot. Szerintem abban reménykednek, hogy velem kicsit kíméletesebbek lesztek. Folytatás hajtás után, hogy a fele csapatot minél kevésbé zavarjuk meg, akit nem érdekelnek az ilyen játékok, kérem, ne kattintson.
 

Szoktuk mi szeretni a TD játékokat? Szoktuk. Ezen darabok egyike a The Last Shelter, ami annyiban tér el a legtöbb hasonló típusú játéktól, hogy itt a tornyokat - amiből mindössze háromfajta van - nem az ellen vonulási útjának mentén, hanem pont abba bele kell tenni, sőt, csak egy bizonyos meghatározott számú olyan pont van, ahová ezeket tehetjük, és néha nagyon kevés ilyen pont van. A tornyok természetesen fejleszthetők, kaphatunk légi támogatást és amiben még más a TD-k sorában az, hogy az ellen bizony komolyan amortizálja a tornyainkat, így akár el is veszíthetjük azokat. Egy kis segítséget is adhatunk magunknak; időnként telepíthetünk egy speciális épületet, ami energiát termel, ezt tornyok építésére használhatjunk. Minden pálya három nehézségi fokozatban játszható, szóval egy jó ideig lehet vele kerülni a munkát.
[alternatív link]

A szél köztudottan játékos. És ha játékos, akkor szeret hógolyózni is, ugye? Az egy gond vele, hogy kicsit nagyobb léptékben játszik, mint mi, emberek. Az Effing Hail megmutatja nekünk, milyen is az, amikor a szél ilyen bohóságra adja a felét. Természetesen mi alakítjuk a szelet és a hógolyó gyúrását kezek hiányában a légkörre bízzuk. Elkapunk egy hópelyhet és ügyesen vagy fellőjük a sztratoszférába, vagy egyensúlyozunk vele addig, míg gigantikus méretűre nem hízik, aztán rábízzuk a gravitációra. Mondani sem kell; kő kövön nem marad, és ez is lenne a cél. A "meggyúrt" hógolyókkal le kell rombolnunk mindent, ami alant található. Házakat, felhőkarcolókat. Amint egy pályát megtakarítottunk, jöhet a következő, ami egyre bonyolultabb, hiszen később embereket, légballonokat, sőt, műholdakat is le kell szednünk. A dolgot nehezíti, hogy korlátozott idő áll a rendelkezésünkre, hogy egy-egy területtel végezzünk. Nem olyan egyszerű, mint elsőre hangzik. Az emberkéket lemészárolni nem is olyan kis kihívás, nem beszélve a meteorológiai léggömbökről.
[alternatív link]

Minden bizonnyal sokan ismerik már a 13 days in Hell című zombi-hentelős remeket. Örömmel jelentem, hogy megjelent a folytatása, a 13 days after: Survival, ami némileg új köntöst kapott a korábbi részhez képest. Egyrészt megmaradt a régi jól ismert éjszakai vadászat, viszont nap közben kutathatunk túlélők, fegyverek vagy ellátmány után, és vándorolhatunk városról városra, amit ugyebár a The last stand-ből csórtak. A két dolog együttese, plusz a rettenet megturbózott grafika egy igen jó játékot eredményezett. Csodás fegyverek, életveszélyes zombik, iszonyatos vérfürdő.
[alternatív link]

Megszületett a szavazás végeredménye - és kérlek, ha eddig nem tettétek, most már ne nyomkodjátok, holnapra eltüntetjük a szavazódobozt, most pusztán az átláthatóság végett van még a helyén -, melynek értelmében egy icike-picikét többen vannak azok, akik szerint nem zavaró egy-egy facebook-os poszt, mint akik szerint ez probléma. A számok 8 óra 00 perckor pontosan: zavarná: 426, nem zavarná: 449, tartózkodik: 135.

Megmondom őszintén, nem számítottunk ilyen arányú ellenállásra. Az eredmények fényében olyan megoldást fogunk keresni, amely biztosítja, hogy ezek a posztok a lehető legkevésbé zavaró módon legyenek publikálva, viszont az érdeklődők azért megtalálják őket. Remélem, így mindenkinek megfelelő kompromisszumot sikerül majd találnunk.

Aki rajong az achievementek gyűjtögetéséért, az most elégedetten dőlhet hátra: kedvenc kék elefántunk az előző két alkalom után harmadszorra is eljött közénk, hogy tovább gyűjtögesse az idiótábbnál idiótább acsikat (egészen pontosan négyszáz darabot), illetve ellásson kajával egy személyiségzavaros tengerimalacot. Emellett még sok kellemesen lökött apróság van elrejtve a játékban, úgyhogy a tartalmas és szórakoztató munkakerülés garantált.

Az Amanita Design-t mindannyian jól ismerjük, a Samorost sorozat, illetve főképp a Machinarium kapcsán. Új játékuk a Botanicula, melyre tmnk fedőnevű olvasónk is felhívta a figyelmet, egy erdei kaland, tele pszichedelikus élménnyel.

A történet nem túl bonyolult, vannak mutáns pókok, akik veszélyeztetik az erdőt, nekünk pedig öt karakter adatott meg egyszerre, hogy megakadályozzuk őket. Vigyázat, a játék bár flash alapú, nem böngészőből futtatható, hanem fizetős, letöltős.

Még több képért, részletes véleményért tessék tovább olvasni!