A címmel mindent elmondtam a Coma című játékról: nyomasztó világban játszódó point-and-click, és leginkább a látvány miatt érdemes játszani vele (bár a kalandelemek mellett egy kis ugrálás is került bele). A feladatok nagyon egyszerűek, ha már nagyjából ismerjük a helyszíneket, könnyen végig lehet vinni, viszont kicsit rövidnek éreztem (éppen ezért lesz még ma poszt).
[alternatív link]
Ha emlékeztek, volt már egyszer, még a másik blogon egy főzőtanfolyam, annak készült el nemrég a második része. Újabb ételek elkészítési módjával ismerkedhetünk meg, de ezen kívül semmi sem változott (igen, a háttérzaj is maradt ugyanaz a förmedvény). Továbbra is egérgyilkos módon kell pucolni, szeletelni, kevergetni, citromot facsarni, hozzávalókat kimérni. És persze, most arról is meggyőződhetünk, hogy mennyire lehetnek autentikusak a leírt ételek, hiszen az olasz és mexikói kaják mellett már van magyar is: a pörkölt. A képen látható, hogy nagyon magyaros módon baguette-tel tálalják, na és az elkészítés! Szerintem, ha ez alapján a recept alapján főznék marhapörköltet a zuramnak, igencsak megkérdezné, hogy mi is az ebéd :-). Ettől még a játék nem vesztett a bájából, aki akkor szerette, annak most is tetszeni fog.
A Nitrome-játékokkal kicsit elfogult vagyok, nekem nagyon bejönnek, de a Tiny Castle még közöttük is egy jól sikerült darab. Úgy indul, mint egy egyszerű platformjáték: a játék nevét adó apró kastélyban mászkálunk egy lovaggal, ugrálunk, szörnyeket vágunk le... aztán egyszer csak megremeg a kastély, és átrendeződnek a falai. És így kell továbbhaladni, checkpointról checkpointra, miközben körülöttünk folyton átalakul a vár, újabb és nehezebb feladatok elé állítva lovagunkat. A grafika szokás szerint übercuki, és ezúttal a Szemétparasztság-O-Méter™ sem lengett ki – nettó fél óra alatt lazán végigjátszottam.
Többen is beküldtétek a Mardek 3 linkjét (sajnos alternatív linket nem találtam hozzá, talán azért, mert a Konga szponzorálja a játékot), de Wiz egy kisregényt is mellékelt hozzá. Annyira kerek lett, hogy nem nagyon reszelgetném, inkább átadom neki a szót:
„Nem tudom, mennyire emlékeztek még a Mardek című, japán stílusú szerepjáték-sorozatra, nekem az első számú fő kedvencem a teljes KMK felhozatalból. Nemrég a Kongregate-en kijött a harmadik fejezet, Keystones címmel (kb. Zárókövek, bár a Szegletkövek szó talán jobban visszaadja magyarul a metaforát), ezzel egyidőben pedig frissült az első két fejezet is. Engem az a megtiszteltetés ért, hogy bétatesztelhettem a játékot, így február óta többször végigjátszottam már a teljes sorozatot (amúgy a 21 tesztelőből ketten is voltunk magyarok, nem rossz arány). Egyrészt ez a fejezet még a másodiknál is sokkal nagyobb lélegzetű: a legrövidebb idő, ami alatt a három fejezetet sikerült teljesítenem – mindenen végigrohanva, a párbeszédeket átlépve, a csatákból menekülve, még a kincsesládák közül is csak a legszükségesebbeket kinyitva – 11 és fél óra tiszta játékidő (ebből másfél az első két fejezet). És ezt negyedik végigjátszásra értem el, már jól ismerve a nyerő stratégiát az egyes ellenfelek ellen... Aki minden részlettel meg akar ismerkedni, minden titkos területet bejárni, Cambria összes bajnoki címét begyűjteni a világ kötelező jellegű megmentésén túl, az akkor is hetekig el lesz foglalva, ha napi 8 órát szán a dologra.
Az sem véletlen, hogy az alkotó Pseudolonewolf csaknem három évet szánt erre a fejezetre. Csak a harmadik fejezetben 11 karakterből állíthatjuk össze a csapatunkat – ezek többsége ismerős a második fejezetből legalább nem játékos karakterként, de többen is vannak, akik hol a társ, hol az ellen szerepében bukkannak fel. Nyilván hozzájuk és a rengeteg új területen felbukkanó, többféle új ellenfélhez megfelelő számú képesség is tartozik, hozzá való képi és hangeffektekkel (hacsak le nem kapcsoljuk ezeket – lassabb gépek már igencsak megszenvednek ennyi grafikával). De történt jó néhány olyan változás is, ami miatt mindenképpen érdemes újrajátszani az első két fejezetet: a csaták háttérképei, vizuális effektjei sokkal profibbak lettek, a menürendszer úgyszintén (bár tény, hogy néha így is kénytelenek leszünk a billentyűzet és az egér között kapkodni), a zene – ami már eleve a játék egyik erőssége volt – is kiegészült új trackekkel (személyes kedvencem a második fejezet végén, Moric hadihajóján hallható), ezen túl lehetőségünk nyílik a csapatban lévő társainkkal elbeszélgetni. Ami pedig a legfontosabb: kibővült és sokkal több lehetőséget rejt magában a csata közbeni reakciók rendszere. Ez egyben azzal is jár, hogy akinek még három év után is meglenne a második fejezet végéről a tökéletes mentése, az is kénytelen lesz újra végigmenni az első két fejezeten, mert a mentett állások formátuma is megváltozott. Ja, és most már menteni is csak a célszerűen elhelyezett kristályoknál lehet. Még egyszer kiemelném azonban, hogy a régi MARDEK-játékosoknak is, az esetleges újaknak pedig mindenképpen célszerű az első fejezetnél, azaz itt kezdeni.
Üdv és le a GDP-vel.”
...és ott folytatja a szusievést, ahol az első részben abbahagyta. Kár, hogy a Sushi Cat The Honeymoonban semmi nem változott az első részhez képest, csupán egy tucatnyi új pályát kapunk. Szerencsére a cukiságfaktor változatlan, de hiába csak egy másfeledik rész ez, azért némi vérfrissítés nemigen ártott volna neki. Egy gyors pihenésre mindenesetre megteszi.
Silvarien erdejének tündérkéi boldogan éltek, mígnem egy borzalmas hurrikán ki nem oltotta az erdő összes varázslámpáját. A sötétben csak a gonosz és borzasztó teremtmények szeme világított. A tündérkirálynő egy nap kiadta az ukázt: legyen fény, tessék lámpákat gyártani. Ehhez a szentjánosbogarak lárváit kell elkapni, és... és innentől tulajdonképpen már csak egy sima logikai játék a Light Work, néhány akcióelemmel. A lárvákat színek szerint kell egymás mellé csoportosítani. Három vagy annál több azonos színű eltűnik, a cél, hogy mindegyiket eltüntessük, mert akkor kigyullad a fény. Ha egymás után három ugyanolyan színűt szedünk fel, szivárványszínt kapunk eredményül, ami a körbe forgó lárvák közé bárhová beilleszthető. Nehezítésként mindenféle bogarak repkednek körülöttünk, amik az egy pályára adott három életünknek bizony hamar véget tudnak vetni. Védekezni ellenük úgy tudunk, hogy elkapunk egy kulcsot, amivel a csiga házát kinyitva valamilyen védelmet aktiválunk, a pajzstól a bogárirtóig (a képen épp le vannak fagyasztva szegény katicák). A tündérkés környezet mellett a játék az én figyelmemet főleg azért keltette fel, mert az amúgy unalomig játszott logikai játékot olyan környezetbe és ügyességi-akciós feladatok közé helyezi, hogy annak is kihívást jelenthet, aki amúgy nem szereti a három-színt-egymás-mellé jellegű játékokat. Erős tündér-elfogultság is belejátszik a négypontos értékelésbe.
Talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy mindenki szereti a "lőj ki bármit, minél messzebbre" típusú játékokat. Magam is ezek közé tartozok, mert kihívást jelentenek. A Micro Olypics on Mars nem kimondottan a kedvencem, mert nem tart túl sokáig, de mindenképpen egyedülálló a maga nemében. Itt nem egy bizonyos határvonal elérése a cél, hanem ellenfél ellen kell küzdeni és három kísérletből kell messzebbre jutnunk, mint az ellenfél. Az első három pálya gyerekjáték, de onnantól kezdve - hacsak nincs meg a trükk (és nekem minimum fél óra anyázás és hitetlenkedés után lett csak meg) - garantáltan fogcsikorgatós, újrakezdős, billentyűzetet összetörős hangulatba hozó rémálom válik belőle. Ennek oka pedig, hogy megvásárolt fejlesztéseink csak egyetlen ellenfélre használhatók fel, utána elvesznek, és kezdjük előröl. Nem annyira vészes, mint ahogy hangzik, de eleinte nem könnyű. Utána viszont már csak az a lényeg, hogy a toplistába kerüljünk. Sokadik próbálkozásra 3167m sikeredett, amivel már a heti toplista hetedik helyére sikerült felkerülni, szóval igen, lehetséges.
A Hatetris az utolsó betűig megszolgálja a szemétparaszt taget, ugyanis a játék fejlesztője (bizonyos Sam Hughes) kifejezetten a játékos szívatására készítette ezt a tetrisvariációt. A szopótetrisben MINDIG olyan darabok jönnek, amik a lehető legrosszabbak - ha hosszú kéne, akkor tégla, ha tégla kéne, akkor L-alak. Nekem négy sor a rekordom, de láttam már egy visszajátszásban (mert visszajátszás is van) harmincsoros játékot is. Egyszerű kis szemétség ez, szóval lesz még ma poszt, hogy rendesen el tudjátok klikkolni a munkaidőt.
Lassan a végéhez közeledik a focivébé, úgyhogy álljon itt három focis játék - bár nem a klasszikus megközelítésben. Az első alany a World Cup Breakout, ahol a falbontó játékok mintájára kell megsemmisíteni a védelmet, hogy aztán beügyeskedjük a labdát a kapuba. Érdemes felszedni az aláhulló bónuszokat, valamint a spori eltalálása is sokat segíthet a győzelemhez vezető 31 pályán keresztül.
Ha valamiről emlékezetes marad ez a világbajnokság, akkor az a vuvuzelán kívül a hihetetlen bírói tévedések lesznek. Most viszont itt a remek alkalom, hogy bosszút álljunk a Soccer Ballsban: a feladat, hogy eltaláljuk a labdával a játékvezetőket, akik ettől a pimaszságtól olyan idegesek lesznek, hogy elvesztik a fejüket. A 36 szint szerencsére hosszú munkakerülésre elég. [alternatív link]
Az utolsó játék viszont csupán egy ötperces kávészünet erejéig nyújt szórakozást: a Penalyt Shootoutban Shreknek kell segíteni a tizenegyespárbajban, hol a bőrt rúgva, hol pedig megpróbálva védeni. Nekem elsőre nehéznek tűnt, kapusként például csak a szerencsén múlik, sikerül-e a hárítás. Mindenesetre az elért eredményünket akár a Facebookon is posztolhatjuk, versenyezve az ismerősökkel.
Gondolom, mindenkinek megvan a Robotzsaru első része, amiben a géprendőr egy hatalmas, irgalmatlan módon felfegyverzett robottal hadakozik. A játékok készítőit több ízben megihlette az említett harci droid, ennek egyik, pontosabban két manifesztációját ajánlom most mindenki figyelmébe, aki szereti a hentelős játékokat.
A Mechanical Commando és annak második része az ilyen, felülnézetes shooterek szerelmeseinek minden igényét kielégíti. Egyetlen harci robottal kell a különböző küldetéseket teljesíteni,melyek során bőven folyik a vér és válogatott ellenségek törnek életünkre. A küldetéseken mindenféle power-upokat dobálnak az ellenék, ha sikerül őket az Örök Vadászmezőkre küldenünk. A küldetéseket teljesítve csillagokat kapunk a teljesítményünk alapján, amiket aztán a fegyverrendszer fejlesztésére fordíthatunk. Egy kicsit kezdetleges a fejlődési rendszer, de azért jól el lehet vele lenni.
A második rész viszont igazi remekmű. Legalább egy nagyságrenddel jobb grafika, remek küldetések, és választótérkép, parádés fejlődési rendszer jellemzi. Itt már van egy hangár, ahol magunk állíthatjuk össze a robotunkat, de nem mindegy, hogy hogyan. Az alépítmény meghatározza, hogy mekkora súlyt lehet felpakolni a robotra, és bizony minden fegyver, páncélzat, miegymás több tonnát nyom. A maximumot természetesen meghaladni nem lehet, így főként az elején nagyon észnél kell lenni, hogy mit pakolunk a robotra. A küldetésekkel tapasztalati pontot nyerünk, ami a fejlesztésekhez kell, hogy a tudósok dolgozzanak rendesen, és fejlesszenek újabb és újabb fegyvereket, kütyüket, vagy épp nagyobb teherbírású alépítményeket, amivel aztán jóval nagyobb tűzerőt képviselő robotot építhetünk. Főleg a második rész kifinomultsága miatt megér egy ötöst.
Annak idején akkor találtam a KMK-ra, amikor a Ring Pass Not című játék volt az aznapi betevő. Beleszerettem, előbb a játékba, amiatt regeltem a Kongán is, aztán a blog vált (remélhetőleg örök) szerelemmé. De hogy ez a furcsa dominós-gyűrűs játék nem csak nekem kedvencem, bizonyítja, hogy mikor a szerzőtársaknak megírtam, hogy már van második része, ezt a levelet kaptam Stökitől: "Ring Pass Not, vááááááá, éjjel 3 elmúlt, Volt fesztiválról estem haza, de ezt most kipróbálom".
Nos, a nagy várakozás nálam kicsit csalódásba fordult. Nem azért, mert rosszabb lett a játék, sőt szebb lett, nagyobb lett, tettek alá mindenféle csillivillit, hangot, szép zenét, gyönyörű képet. Hanem mert a játékmenet nem sokat változott. A cél továbbra is olyan gyűrűk legyártása a dominókból, melyek egyrészt illeszkednek egymással színben vagy formában, másrészt célszerű minél több bónuszra szert tenni, mert az egyre több nehezítés mellett nagyon kell, hogy tudjuk változtatni a kis lapocskák mintáját-színét, vagy új osztást kérhessünk. A vége felé már tényleg kutya nehéz, de szerencsére egy adott, elbukott pályát újra lehet kezdeni, úgyhogy alapvetően teljesíthető az összes feladat. Aki ügyesen él a kapott bónuszokkal, annak túlzottan meg sem kell izzadnia vele. Szép lett, jó lett, csak épp nem lett sokkal több, mint az első rész volt.
Csináltak viszont egy facebook-os változatot, ami egészen más, mint az eredeti. Illeszkedve a közösségi oldal profiljához, egy extra gyors játék készült, ahol nem kell, sőt nem is szabad taktikázni, rakni kell egymás mellé mindent, ami passzol, mert mindössze egy percünk van rá. Ha ügyesek vagyunk, némi bónuszt itt is nyerhetünk, ami ebben az esetben néhány plusz másodpercben nyilvánul meg. Míg az eredeti változat nyugtató, a Combustic inkább felpörgető, főleg, ha sikerül ismerőseink körében a legjobb pontszámot elérni.
Nem túlzottan hosszú, de mindenképpen remek darab a Cloud to Ground Guardian. Létezik az Amerikai Egyesült Államok légierejében egy gép, a B-17, amit csak nemes egyszerűséggel a "repülő erőd" néven emlegetnek. Ez a gép irgalmatlan módon fel van fegyverezve, és kifejezetten a földi csapatok támogatására tervezték. Fedélzetén gépfegyverek sora található, de még gránátvető, sőt ágyúk is a felszereléshez tartoznak.
Ennek a nem kis hírnévnek örvendő gépnek a Egy AC130 személyzete helyébe (ami nem a fenti leírárban szereplő gép) lépve egy háromfős elit kommandó számára kell légi fedezetet biztosítanunk, amíg felkutatják és kiszabadítják a túszul ejtett nagyon fontos személyt. A lőszer kiválasztásán és célzáson/tüzelésen kívül sok dolgunk nincs, mivel a gép pilótái remekül teszik a dolgukat és köröznek a csapat felett. A fegyverünket az egérrel tudjuk célra vezetni, bal gombbal lövünk, a lőszert pedig az 1-3 gombokkal választjuk ki. Az utasítások menet közben érkeznek, angolul értők ezért előnyben, bár nem túl bonyolult a dolog. Lőni mindenre, ami mozog. :) Öt perc alatt végigvihető, tehát nem alkalmas tartós munkakerülésre, de mivel a hangulata ennyire jól sikerült, mindenképp megér egy misét.
[alternatív link]
Ki ne emlékezne a Hedgehog Launchra, a Learn to Flyra vagy éppen az összes többi kilövős játékra? A Meteor Launch is egy ezek közül. A dolog nagyban hasonlít a Hedgehog Launchra, itt azonban egy álmodozó és végtelenül naiv ifjú indián bőrébe bújva kell egy lezuhant meteort visszajuttatnunk a Világűrbe. Fejlődési rendszere valamelyest hasonlít az emlegetett elődére, bár itt annyival eltér a dolog, hogy nem pénzt, hanem szentjánosbogarakat kell gyűjtenünk ahhoz, hogy újabb és újabb dolgokkal (motor, üzemanyagtartály, szárnyak) szerelhessük fel kődarabunkat. Ebben virágok és lepkefogó háló vannak a segítségünkre. Célunkban vaksin repkedő papagájok, és piros szentjánosbogarak akadályoznak, de a sárgák velünk vannak, szóval politikailag kicsit konfúz a dolog. Nekem a legjobb teljesítményem 14 nap volt, de szent meggyőződésem, hogy akár 10 nap alatt is kivitelezhető a dolog, már csak azért is, mert a toplista tele van ilyen eredményekkel. Sok újítást nem hozott, és már-már bosszantó tud lenni néha a sok madár, meg piros izé, de 3,5 azért jár neki.
.jpg)
Tekintve, hogy viszonylag szegényes az ellátottság mostanában igazán pihentető, jó mészárlást ígérő játékokból, másrészt, mert a világ jelenlegi helyzetében igenis szükség van a feszültség ilyen levezetésére, jöjjön most egy olyan játék, ami garantáltan nem mozgatja meg túlzottan az agysejteket, viszont remek szórakozást nyújt a feszült mindennapokban. A Weapon a várvédő játékok sorát szaporítja, melynek tagjai a Palisade Guardian sorozat, vagy épp a Bunny Invasion remekbe szabott darabjai.
Itt csupán a körítés más. Egy, a sivatagban (legyen mondjuk Irak) lezuhant helikoptert kell védenünk, ameddig csak lehet, miközben az ellen válogatott gonoszságokkal tör felénk hullámokban. Rengeteg fegyvert lehet vásárolni, és ami az igazán érdekes, mindenféle fejlesztéseket is be lehet szerezni hozzájuk, mint hangtompító, láb, vagy különféle célzó berendezések, távcsövek. Segítségünkre lehet egy szem mesterlövész a Deltáktól, vehetünk gránátot, sőt akár légi támogatást is kérhetünk a méltán híres A10-esektől, a Varacskos disznóktól. A helikopter sérüléseit két hullám között javítgathatjuk, ha van rá keret, bár elég elvetélt ötlenek tűnik egy rommá tört légi jármű javítgatása a frontvonalban, de ezen ne akadjunk fel.
A grafika remek, a hangulat is jól eltalált, a játék legnagyobb hibájának talán az róható fel, hogy már igen hamar kegyetlenül nehéz lesz a dolgunk, és gyakorlatilag nem tesz különbséget a rendszer a "sima" és a fejlövéses elhalálozások közt, már ami a bevételeinket illeti, ergo mindig pontosan ugyanannyit keresünk ugyanazon körben. Ennek ellenére 4,5-et adok rá, mert remekül levezeti a feszkót.
[alternatív link]
Amikor elkezdtem játszani a Potty Racers 2-vel, szinte azonnal a Jég veled című, ezeréves film görkocsis jelenete ugrott be róla (a linkelt videón 5:05-től látható). Talán a zene, talán a kis alak, talán a tákolmány-hangulat miatt volt, de határozottan jót tett az asszociáció, mert nem csuktam be az első három próbálkozás után, hanem kitartóan összegyűjtöttem a kellő mennyiségű pénzt egy hosszabb repülésre, és aztán beleszerettem. A feladat egyszerű: egy ládával kell repdesnünk a tenger felett, és a megtett táv, valamint esetleg trükkök bemutatása alapján pénzt kapunk, amiből fejlesztgethetjük a verdát, egészen komoly repülővé, amivel aztán elérhetjük a kitűzött célt, és épségben landolhatunk is rajta. Bal nyíllal felfelé megyünk, jobbal gyorsulunk és lefelé megyünk, a le-fel a kereket mozgatja, space a gáz (ha már van motor és üzemanyag is), 1-4 a trükköket aktiválja. Több pálya is van, így amikor egyet teljesítünk, érdemes még ugyanott néhány újabb pénzgyűjtő kört tenni, hogy ne pár dollárral essünk a következő helyszínre, mert akkor igen hosszú időbe telik, míg újra lehet szárny és motor a dobozon. Tényleg nem egy világrengető darab, de én imádtam. (Figyelem, a mentés nem automatikus, hanem a hangárban kell érte gombot nyomni!)
[altertanív link]
Az Easy Joe csak pár perc szünetre elég a napi stressz tengerében, viszont ahhoz képest elég sok melót belefeccöltek. Egyszerű point'n'click játék logikai felhangokkal, szembántó színű, de aranyos grafikával (ciklámen alapon zöld nyúl), remek zenével, happy enddel.
[alternatív link]
Aranyos Mario-paródia az Enough Plumbers, és némi ötlet is szorult belé: vízvezeték-szerelő barátunkkal szokás szerint a pálya végi zászlóhoz kell eljutnunk, de ha a pénzérméket felvesszük, újabb Mario-klónok esnek a pályára. Ezt ki is kell használni: hol az egyik Mario használ kapcsolót, hogy a másik továbbjusson, hol tíz Mario nyit egyszerre egy ajtót, hol pedig tucatnyi áldozza életét azért, hogy egy túlélő elugráljon a zászlóhoz. A 25 pályát egyéb jól átgondolt elemek (például Mariót lufivá vagy éppen betonkemény téglabontóvá változtató tárgyak) teszik változatossá, viszont sajnos erősen szemétparaszt a játék, már a 8-10. pálya környékén lesznek komoly gondjaink.
[alternatív link]
A Crush the Castle 2009 egyik nagy kedvence volt, az önfeledt pusztítás és a gondos mérnöki tervezés ügyes ötvözete. Aztán a játékosok pályáiból is kijött egy csomag, de most végre itt az igazi második rész. Új kastélyok, szebb grafika, de mindenekelőtt: új katapultlövedékek! Lángoló! Elektromos! Savas! És persze mindegyik kastélyhoz lehet medált szerezni, ha megadott számú lövedéken belül sikerül lezúzni, meg mindenféle egyéb plecsnikért is meg lehet dolgozni. Méltó az elődhöz.
A Protector első két része nagyon bejött tower defense (aka. lövegtornyos) műfajban, de a harmadikban már csak magát ismételte a sorozat – világos volt, hogy meg kell újulnia a szériának. Ez a negyedik részben félig-meddig sikerült: a grafikai elemek nem nagyon változtak, a játékmenet viszont átalakult. Most már teljesen a hősökre épül a játék, őket fejleszthetjük, bérelhetjük, lecserélhetjük, sőt varázstárgyakat is adhatunk nekik, amiket portyázás közben szerezhetünk. Az – egy idő után már több szálon futó – fő küldetések mellett mindig akad pár mellékküldetés, amin kicsit feltápolhatjuk magunkat, pénzt és xp-t gyűjthetünk. Az xp-ből nyilván képességeinket fejleszthetjük (a csatákban részt vevő hőseinkét, és saját magunkét mint fő hadvezérét is), a pénzen meg új hősöket bérelhetünk, tárgyakat vehetünk vagy expedíciót indíthatunk egy-egy ritka varázstárgy után. Mindig találni benne egy kis sikerélményt, és valahogy a fejlődési rendszere is kiegyensúlyozottabb, mint az elődnél volt – szerintem a sorozat legjobb darabja.
[alternatív link]
Emlékeztek még a Red Removerre? Egész pofás kis játék volt, szerettük. Nem is kerülhette el a sorsát, ami általában megilleti a sikeres, pályaszerkesztőt is tartalmazó darabokat: megjelent belőle egy válogatás a játékosok által kreált feladatokból. Elvileg negyven megoldandó pályát tartalmaz, de az első néhány csak megtanítja újra a játék kezelését. Őszintén szólva, nekem az eredeti változat jobban tetszett, itt valahogy túl sok az olyan pálya, ahol másodpercre kiszámított időzítés szükséges (ahhoz meg már öreg vagyok), de csodálattal adózom mindazon elméknek, akik ilyen furmányos pályákat össze tudnak hozni.
[alternatív link]
Nehéz az istenek sorsa, ezt bizonyítja be nekünk a Doodle God. A játék elején adva vagyon a négy őselem (tűz, víz, levegő és föld), és ebből kell egy komplett világot teremtenünk, annak minden részletével együtt. Ezt az elemek kombinálásával tudjuk elérni, mindig egy sajátos logikát követve. Az például evidens, hogy mi lesz, ha a tüzet és a vizet összekeverjük, de vajon mi jön ki abból, ha az eredményül kapott anyagot újra vízzel keverjük? (Igen, a készítő orosz :-D) Ilyen, és ehhez hasonló kérdések során juthatunk el odáig, hogy a kezdeti négyből végül 115 összetevőt kapunk. És abban benne van az egész világ. Ha elakadunk, a kis villanykörtére kattintva kaphatunk némi támpontot, bár szerintem ennél azért több segítség is elfért volna. Összességében jó sok időt el lehet vele tölteni, még ha nem is ez az évszázad játéka.
[alternatív link]
Egyszerhasználatos és végtelenül egyszerű játék a Layer Maze, és megszolgálja a szemétparaszt jelzőt, de azért jól el lehet vele lenni. A „találj ki a labirintusból” alap feladat a játékokban, az első számítógépes játékok közül több is erre épült. Ezt annyival bolondítja meg a tárgyalt opusz, hogy fel és le is lehet mászkálni több szint között, és a kijárathoz csak akkor jutunk el, ha az egyes szintek között is megtaláljuk a helyes utat. A későbbi pályákon ez azt jelenti, hogy egyszerre több szint alaprajzát kell észben tartanunk, hogy helyes irányba mozogjunk.
Ne hanyagoljuk el a Nitrome-játékokat sem a blogban, itt van például a Chisel, ami a szokásos színvonalat hozza a cégtől: cuki grafika, szokatlan játékötlet. Hősünk egy aranyos kis lény, aki fúrógépet hord a fején, és azzal fúrja át magát a pályákon – amelyek valójában apró bolygók. Fúrófej dolgát a felszínen és a földben levő csapdák és állatok nehezítik meg, akik nem nézik jó szemmel, hogy hősünk szétamortizálja az otthonukat. A cél minden pályán bizonyos mennyiségű talaj kifúrása – a játéktér alján levő kijelző mutatja, mennyi van még hátra. Nyilvánvaló, hogy a játék a Qix (Volfied, Styx, nem tudom, ki hogy ismeri) által meghonosított játékstílus feldolgozása, viszont ahhoz képest nagyon ötletes.
A Lightbot első része rövid, aranyos kis szösszenet volt, szerettük, de nem izzadtunk meg a megfejtésekhez. A Lightbot 2.0 ezen változtat gyökeresen, bár a feladat marad a régi: programmodulok egymás után rakosgatásával irányítani robotunkat és megvilágítani a kijelölt platformokat. A korábbiak mellé csupán két új funkciót kapunk a lejátszáshoz, az egyik leállítja az adott függvény futását, elkerülendő a végtelen hurkok kialakulását, a másik pedig színeket rendel a parancsok mellé. De ettől a megoldási kísérletek megsokszorozódnak, és az ilyenfajta programozásban nem túl jártas egyének (pl. én) vért izzadnak, mire egy-egy pályát sikerül megoldaniuk. Az elején még elég sok segítséget kapunk, a lépések számának drasztikus lecsökkentése például leszűkíti a lehetőségek körét, de aztán magunkra maradunk. Ráadásul a játék kapott pályaszerkesztőt is, úgyhogy akár a saját, akár mások pályái is rendelkezésünkre állnak a munkakerülésre. Ilyen egy igazán jó folytatás.
[alternatív link]
Többen beküldtétek a Pixel Legions című stratégiát, ami – mint címe mutatja – különböző színű képpontok ádáz harcát meséli el flashjátékban. A játékmenet roppant egyszerű: nem kell törődni erőforrásokkal, fejlesztésekkel meg hasonló úri huncutságokkal, csak félelmetes pixelseregeinket kell megfelelően taktikázva mozgatni. Van egy bázisunk, ez bizonyos időközönként termel egy sereget, a seregekkel kell ügyesen bekeríteni az ellenfeleket (olyakor 8 különböző színű fél harcol ugyanazon a térképen), illetve megvédeni a bázist. Néhány pályaelem (teleportkapu, seregtermelést fokozó ellenőrzési pont) később megbolondítja ezt a játékmenetet. Nekem azonban még így is gondom volt vele, kicsit nehézkes a csapatok irányítása, és sokszor azon múlik a győzelem, hogy az ellenfeleknek mikor és kit jut eszükbe megtámadni. Azért egy délutánt el lehet ütni vele.
[alternatív link]
Utolsó kommentek