Közveszélyes Munkakerülő

Igen, az új dizájn nem a legszebb, tudjuk, érezzük. Eleve átmeneti megoldásnak indult, és a blog indulásakor jeleztem is, hogy várok ötleteket, hogyan lehetne jobb. Karakterméret, szín, bármiről jöhet kritika. És keressük a blog új fejlécét is – ha van kedvetek és nálam jobban értetek a Photoshophoz (ez utóbbi nem nehéz), még a héten küldhettek fejlécterveket a bloghoz. Érkezett már néhány színvonalas darab, a nagyérdemű szavazással dönt majd, melyik virítson ott fent.

Örömmel látom, hogy egyre több magyar játék érkezik a Munkakerülő levelesládájába. Roland alias Smartcode is elküldte legújabb művét – az ő neve még a KMK-ról lehet ismerős, a Liquid Measure című egyszerű játékkal debütált. Mostani alkotása, a Droids at the Gates jóval komolyabb darab. Lövegtornyos-várvédő játék, ebben a műfajban pedig nehéz újat hozni. A játéknak nem is sikerül ez, de egyébként nem nagyon találok benne hibát. Jól lehet variálni az egyes torony- és katapulttípusokat a barikádokkal, kismillió fejlesztési lehetőséget kap a játékos, és nekem az izometrikus megvalósítás is tetszett. No meg persze a játék címében szereplő droidok a kapuknál – már a címképernyőnél éreztem, hogy ez az én játékom lesz.
[alternatív link]

A Loved egészen biztosan csak néhány embernek fog tetszeni, nekik viszont nagyon. A rövid, gyorsan végigjátszható ugrálós játék önmagában nem lenne nagy szám, letaglózóan jóvá a párbeszédek, utasítások teszik. És azok a gondolatok, amik bennünk születnek. Érdemes kétszer végigjátszani, egyszer konform, egyszer lázadó módon.
[alternatív link]

A mai posztunkban a sokak számára kedvelt és az új blogban eddig hiányolt TD műfajnak hódolunk. Nem a legfrissebb darabok közé tartozik (fránya szünet) a Cursed Treasure - Don't Touch My Gems, viszont mindenképp érdemes említést tennünk róla. A játék felépítése nagyon egyszerű: 3 különböző típusú torony és varázslat segítségével próbáljuk megvédeni a fészekben elhelyezett drágaköveinket a 15 pálya során. A játék hangulata egyszerű szintlépegetős, pontkiosztós rendszeren alapul. Ami hibaként felróható neki, hogy kicsit rövidkére sikerült, és a pályákon megjelenő ellenfelek nem eléggé változatosak, ebből adódóan a játék egy kicsit statikus. Ezen kívül néha idegesítő lehet, hogy a szellem nindzsák szépen végigmennek a pályán úgy, hogy a korábban elhelyezett tornyok nem lőhetnek rájuk (segít a Meteor!). Szerintem sokan egyetértenek velem, hogy várjuk szeretettel a következő részt, amelyben a hibák kijavítása mellett sok téren kibővíthetik a játékot a készítők. Addig viszont  a cél legyen a 15 brilliant fokozat megszerzése, illetve a fejleszthető tulajdonságok kimaxolása :).
[alternatív link]

Természetesen itt az új blogon sem maradtok retró nélkül, pláne, hogy mostanában egy Flash2back nevű mászkálós-ugrálós ügyességi játékkal kerülöm a munkát (egyszerűen nem tudok túljutni a 3. pályán!). Ugye mindenki emlékszik még a bőrdzsekis-farmeros Konrad ügynökre, aki a 92-es Flashbackben egy szál pisztollyal lőtte szét a dzsungellakókat, majd hegesztrődroidok és korrupt zsaruk elől bújkált New Washingtonban, győzött a Menekülő embert idéző Death Tower tévéshowban, és nem mellesleg megállította az alakváltó idegenek invázióját? Na a Flash2backben ilyesmi nem lesz, mert csak a grafikai elemeket vették át a Delphine Software kultikus Prince of Persia-klónjából. A játékmenet inkább a magyar fejlesztésű Impossible Missiont idézi: liftezz, gurulj, kerüld a bombákat, tölts le minden adatot a terminálokról és lapulj a falhoz időben, ha jön a lánctalpas hegesztődroid! Fenti képünkön egy ártalmatlan gömbrobot ásít/büfög, lenti videónkban a régi Flashback intróját és az őserdős pályát nézhetjük újra a nosztalgia jegyében.

Mai első játékunkat állítólag felvételi interjúkon használják Japánban. A feladat, hogy átjuttassunk mindenkit a folyó túloldalára, a következő szabályok szerint:
 - Csak két személy lehet egyszerre a tutajon.
 - Az apa nem maradhat egyedül egyik lánnyal sem, mert megveri őt.
 - Az anya nem maradhat egyedül egyik fiúval sem, mert megveri őt.
 - A fegyenc nem maradhat a rendőr felügyelete nélkül, mert megver valakit.
 - Csak az anya, az apa és a rendőr vezetheti a tutajt.
 - A fegyenc egyedül maradhat, nem fog megszökni.
 
ui.: A játék a nagy kerek gomb megnyomásával indul.

Szegény Föld Anyát teljesen kizsigerelte az emberi faj, ezért Mr. Mag elindul, hogy rendbe hozza a dolgokat. Ennyi a története nagyjából a Regrowth című point'n'click kalandnak, de a grafika tündéri, a feladatok könnyedén megoldhatók, ráadásul többféle befejezés is van, egyik jobb, mint a másik. Bár nem mai darab, a műfaj szerelmeseinek kellemes kikapcsolódás.

Anno a KMK-n is egy hídépítős játékkal mutatkoztam be, most itt is ez következik - igaz, a hasonlóság a Cargo Bridge és a King of Bridges között annyiban ki is merül, hogy mindkettőben a hidak játsszák a főszerepet. A fizikatudásunk helyett ezúttal logikai képességeinket kell elővenni: a feladat a szigetek összekötése úgy, hogy minden szigetre megfelelő számú híd vezet, a hidak nem keresztezik egymást, illetve mindenhonnan el lehet jutni mindenhova (egyébként ezt a feladványt hashiwokakerónak nevezik a logikai rejtvényekkel foglalkozó újságokban). A 30 pálya nagyjából azonos percnyi munkakerülésre elég - személy szerint nem bántam volna egy kicsivel több agytornát. A grafikáért és a zenéért viszont beírunk neki egy pirospontot a négyes mellé. [Alterntív link]

Egyszerű, de szórakoztató valósidejű stratégia a black metal zenekarok nevét idéző Necronator. A játékban egy világot kell földrészenként – illetve a földrészeket városonként – leigázni úgy, hogy minden városba nyitunk egy portált, ahonnan élőholtakat és egyéb rusnyaságokat idézhetünk. A gondot az okozza, hogy a városokban felfegyverzett katonaság van, ami nemcsak lényeinket próbálja lezúzni, hanem a portálunkat is. Szóval teremtményeinket ügyesen kell mozgatni, meg eleve okosan kell megválasztani, mit idézzünk (ne Petőfit). Ha meghal egy egységünk nem kell kétségbe esni, a játék fogyóeszközként kezeli a zombikat: amíg a (lassan regenerálódó) manánk tart, onthatjuk a sereget, szóval tulajdonképpen csak a portálra kell vigyázni. A megölt emberekért és a legyőzött városokért pontokat kapunk, amiket persze újabb egységtípusokra költhetünk el vagy a meglevőket fejleszthetjük, esetleg varázslatokat vehetünk vagy általánosabb bónuszokat (gyorsabb manaregenerálódást, a maximális sereglétszám növelését, ilyesmiket). Elég sokáig el lehet vele lenni, és a grafika is jópofa, legalább négy bombermant ér, és már majdnem ötöt.
[alternatív link]

Még a KMK-n posztoltam egy, a The Lost Child-hoz hasonló keresgélős játékot, de ez a mostani sem marad el attól bonyolultságban és hosszúságban. Hétszer kell nekiveselkednünk annak, hogy egy ház különféle helyiségeit feltúrjuk tárgyak után, amik természetesen, szinte mindig az orrunk előtt hevernek, csak épp nem vesszük észre őket. Nehezíti a mutatványt, hogy időnként a közérthető (vagy legalább kiszótárazható :-D) angol szavak helyett csak körvonalakat kapunk, ráadásul minden szint végén meg kell keresnünk néhány puzzledarabot az egymásra hányt tárgyak elmozgatásával. Szép, összetett, jó hosszas munkakerülgetésre alkalmas játék mindazoknak, akik kedvelik ezt a típust. A kerettörténet egy elrabolt gyerekről szól, így bár a szemünk elfárad majd a végére, megtudhatjuk, ki volt a tettes, és a kislányt is visszakaphatjuk. A mentés működik a játékban, de csak szintenként, nem helyiségenként, így aki nem akar feleslegesen bosszankodni, erre legyen tekintettel.

„Boing boom tschak” – énekelte a Kraftwerk valamikor a nyolcvanas évek közepén, megmutatva, mennyire minimalista lehet az elektronikus zene, és hogy ez a minimalizmus is lehet élvezhető. „Point click space” – jelentette ki Bart Bonte jó 25 évvel később, a Klikwerk című flashjátékban újraértelmezve a kraftwerki minimalizmust. Azt hiszem, ez azon ritka esetek egyike, amikor az ötlet van annyira jó, hogy önmagában kiérdemelje az öt bombermant. Zseniális, és ezt nem csak azért mondom, mert nagy Kraftwerk-fan vagyok. És hogy tulajdonképpen mi is ebben a játék? Próbáljátok ki, rögtön világos lesz - aztán próbáljatok elérni harmincezer pontot. Bart Bonte-nak pedig kiutalok még egy pirospontot a Space Invaders-háttérért.

Emlékeztek még a Piroskás szösszenetre? Ahhoz hasonlóan édes, de annál sokkal kellemesebb különbségkereső a Robin Hood. A történet édesen kitekert (pl. Robin nem tud célba lőni, de nem spoilerezek ennél többet), ráadásul választásunktól függ, hogy milyen irányba halad, és érdemes mindet végigjátszani, mert mindegyik szórakoztató. Ezen kívül játéktechnikailag élményt jelent, hogy bár a képeken tíz különbség látható, már öt megtalálása után mehetünk a következő képre (ez nyilván azoknak jó, akiket a mese érdekel), de a pontszámvadászok utazhatnak a tökéletes (és gyors) megoldásra is, ráadásul még újrajátszáskor is adódnak meglepetések. Még azoknak is ajánlott, akik egyébként nincsenek oda a műfajért, csak a cukiságokat szeretik.
[facebook-os link]

Ideje felvenni azt a disztroj taget, méghozzá egy jó véres lövöldözős sci-fivel, a The Breach-csel. Pár platformelem is van a játékban, a játékmenet velejét azért a lövöldözés adja, meg a lassan kibontakozó történet, amiből kiderül, mi is történt egy szörnyekkel megszállt űrhajón. A grafika és a hangulat elképesztően jó, és hamar megragadja a játékost, csak aztán a végére kicsit nehezen tart ki, ahogy a pályák kezdenek egyhangúvá válni. Azért mindig van pár új apróság (főszörnyek, hell yeah), amiért érdemes továbbmenni, és főhősünk is szinteket lépeget, a tápolás pedig remek motiváció, mint általában.
[alternatív link]

Holnap már lesz disztroj is, de előtte hadd legyen még egy kis nosztalgiázás a blogban. Nem tudom, ki emlékszik még ilyesmire, de nekem a Bird Pax láttán azonnal csikókorom autóskártyázásai ugrottak be. Bizony, még a ZX Spectrum előtt, mikor a számítógépet legfeljebb a tévéfoci és esetleg a Primo jelentette, kénytelenek voltunk egymással játszani. Akkoriban órákig bírtuk gyűrni a kártyacsomagot, sorra véve a Trabanttól a Ferrariig mindent, ami jött, nem is beszélve a mindent vivő Lola-T-ről. A legnagyobb öröm az volt, ha egy-egy kirakott kártyán megegyezett valami, végsebesség, lóerő, mert akkor jött a legjobb rész, a csata. Mindenki három lefordított lapot rakott, majd a negyedik megfordításával derült ki, hogy ki viszi el az egész hóbelevancot. Ilyenkor lehetett jól elnyerni a másik amúgy legyőzhetetlen versenyautóját, megfordítva ezzel az egész játék menetét.

Na, ezt a nosztalgikus játékmenetet hozza vissza ez a kis kártyajáték, csak autók helyett madarak szárnyfesztávolságával operálva. És persze, nem a legfelsőt kell húzni, hanem hatból kell választani, ezáltal alkalmunk nyílik némi taktikázásra, beleérte az azonos családba tartozó madarak halmozását, mert azzal is jól meg lehet szívatni az ellenfelet. A játék maga egyébként nem egy nagy durranás, és kicsit fagyogat is, de a készítők ígérik a multis verziót, ami azért sokat dobna rajta. Az érdemeltnél fél ponttal magasabb értékelést az erős nosztalgia-faktor okozza.
[alternatív link]
 

Máris érkeznek az első játékjavaslatok a postaládába, Roden fedőnevű jómunkásemberünk például saját játékát, a Letter Huntot ajánlotta nekünk. Egyszerű kis program, de azért kihozza az emberből az adrenalint, és elég sokat vár el a játékostól. A játéktér alatt szavak betűi jelennek meg, ezeket kell levadászni a játéktérben trükkösen mozgó betűk közül. Mindez vagy időre megy (és ha rossz betűt lövünk ki, az időnk is csökken) vagy hibapontra, szóval az a stratégia nem válik be, hogy mindenre lövünk, ami mozog. Így a pontos célzás mellett figyelni kell arra is, hogy milyen betűk jelennek meg alul, illetve nem árt néha az idő- vagy hibapontmérőre pislantanunk. Az alapötlet jó, de hosszú távon kicsit egyhangúvá válik a játék – meg lehetett volna bolondítani még pár extrával, kilőhető spéci bigyókkal, amik lassítják a betűket, törölnek pár hibapontot vagy ilyesmi.
[alternatív linket nem találtam, sorry]

Szeretem az atomokkal és molekulákkal variáló logikai játékokat, az Atomix és a minim nagy kedvenceim voltak. Az Atomic Puzzle nem annyira jó, mint az említettek, de azért el lehet vele szórakozni, és a megvalósítása nagyon szép. A pályákon molekulákat kell eltüntetnünk úgy, hogy az egyes csomópontokhoz tartozó alkotóelemeket összevonjuk. Ezt akkor tudjuk megtenni, ha a csomóponthoz azonos színű molekuladarabkák csatlakoznak, egy-két pálya után már világos lesz a dolog. A későbbiekben a molekuladarabokat átszínező és megcserélő, illetve a kötéseket elvágó és átrendező elemekkel lesz megbolondítva a játékmenet, de sajnos ezzel együtt is kicsit unalmas az 50 pálya nagy része. Viszont a játék jó alap lehet egy remek második részhez.
[alternatív link]

Képzeljetek el egy játékot, amit a Red Remover, a Super Stacker és a Civiballs elemeiből hegesztettek össze. Elsőre remekül hangzik, tulajdonképpen a maga nemében mindhárom játék (no és persze a folytatásaik) kellemes szórakozást jelent, egyik sem kapott túl rossz értékelést anno.
Hát, a King of Shapes, bár kétségtelenül lehet vele időt tölteni, valahogy mégsem az igazi. Először egy kis építgetés-egyensúlyozás, hogy a vonal felett maradjon a forma x ideig, aztán egy kis elvevős-beledobós, hogy a kis edénykébe kerüljön. Sajna, a feladatok elég könnyűre sikeredtek, nem nagyon kell hosszas töprengés a megoldáshoz. A grafika azonban aranyos, a fizikai része sem teljesen kutyaütős, úgyhogy a jobb folytatás reményében érdemes egy kis időt rászánni. Ja, van facebook-os verziója is.
[alternatív link]

Az autós játékokban általában nem jó, ha más autókkal ütközünk, de a Vehiclesben éppen jól kivitelezett koccanásokkal juthatunk előbbre. Logikai-ügyességi játékról van szó, rendőr-, mentő- és tűzoltóautókkal kell fekete autókat letakarítanunk a pályáról úgy, hogy mi magunk ne essünk le. Viszonylag jó fizikája van a programnak, és ezt mindenféle pályaelemek (leeső pallók, elguruló hengerek) is kihasználják. Ha a fekete autókat lepucoljuk, már továbbjuthatunk, de az ínyencek rámehetnek a pályákon elérhető legmagasabb pontszámokra is (amit többek között úgy érhetünk el, ha beállunk a parkolóhelyekre). Az ötlet nem rossz, de a kivitelezés kicsit döcög, néha kicsit kiszámíthatatlanul és nehézkesen működnek a pályaelemek.
[alternatív link]

A magyar Red Hering Games tavaly az év egyik legjobb kalandjátékát hozta össze a Morningstarral, most megjött második játékuk, a Hetherdale. Ez is kalandjáték, ezúttal egy női Indiana Jonesszal és olyan szép grafikával, ami a fizetős indie játékokban is simán elmenne. Renderelt intro, esőeffekt, van itt minden, csodaszép a játék. A grafika azonban kicsit elvonhatta a fejlesztők figyelmét és erőforrásait, mert a szereplők kicsit élettelenek lettek. Én kalandjáték-rajongóként vártam volna tőlük pár animációt, kevésbé száraz dialógusokat – valamit, amitől nem lesz ennyire steril a játék. A fejtörők egyébként nagyon jók (a tárgyakat kombinálni is lehet) és nem könnyűek – én férfiasan bevallom, kétszer-háromszor belenéztem a végigjátszásba. A kisebb hiányérzet ellenére a Hetherdale nagyon szép munka, le a kalappal az alkotók előtt.

Sziasztok, Kristóf vagyok, engem ért a megtiszteltetés, hogy átvegyem kicsit a stafétát Stökitől. Rólam annyit, hogy a ZX Spectrum megjelenése óta folyamatosan játszom, mostanában szinte csak flashjátékokkal. Azt pedig a jövőre nézve mondom, hogy ha valami nem tetszik, nyugodtan jelezzétek majd kommentekben, bírom a kritikát.

Mint látható, kicsit átalakult (és még folyamatosan alakul) a dizájn, szélesebb is lett a blog, és az értékelőikonokat is lecseréltük. Az értékelés továbbra is az 1-5 skálán történik, de már félpontokat is adunk (ti a blog.hu korlátai miatt csak egészeket adhattok). Hogy mennyire jó a játék, azt kabalaállatunk, a bomberman jelzi: minél több bombermant csábít oda a játék a poszt alá, annál faszább programról van szó. Egy rövid sillabusz értékelési szempontokról:

Nulla pontot nem adunk, az igazán rettenetes, borzalmas, gyötrelmes, a Genfi egyezményekbe ütköző, reménytelenül szar játékokat egy bombermannel díjazzuk, de ő is inkább elájul a játéktól.

Egy bombermant kapnak azok a hulladékok, amiket játéknak nem neveznénk, viszont látszik rajtuk, hogy a készítőjük egy napnál többet foglalkozott velük.

A másfél pontos játék csak annyival jobb az előzőnél, hogy megcsillan már benne valami értékelhető dolog: egy jól eltalált grafikai elem, animáció, vagy egyéb apróság. De minden más szörnyű.

Kegyelemkettest kapnak az igazán rossz játékok, amikkel azért öt percnél tovább bírtunk játszani. Legalább tíz percig. Viszont valami koncepció, előzetes tervezés már felsejlik.

Három bomberman már azt jelzi, hogy a játék alkotója fejlődőképes. Igaz, az egyik bomberman még alélt, szóval valami nagy gáz van a játékkal, de sok munkával menthető lenne.

A játék az erős középszer képviselője, vagyis ideig-óráig szórakoztat, de semmi olyan nincs benne, ami miatt akár már holnap emlékeznénk rá.

Az átlagból éppen csak kiemelkedő cucc, ami kis melóval, pár apró javítással egész jó játék lehetne. Főleg az adott műfaj rajongóinak ajánlott.

Emlékezetes, akár hosszú távon szórakoztató játék, a műfaj rajongói feltétlenül próbálják ki. Valami komolyabb hiányosság miatt azonban nem lehet egy lapon említeni a legjobbakkal.

A legbosszantóbb kategória, amikor csak egy pici erőfeszítés vagy a játékdesign minimális változtatása hiányzott volna a tökéletességhez. De a grafika jó, a zene jó, a játékmenet jó és ötletes – a játék valószínűleg szerepel majd az év végi besztof válogatásban.

Klasszikus, amit évekig fogunk emlegetni. Nem nagyon lehet belekötni, zsánerének egyik legjobbja, egy lapon említhető a Gemcrafttal, a The Space Game-mel vagy a Machinariummal. Kevés játék fogja megkapni az öt, csillogó szemű bombermant. Illetve szökőévben egyszer félretesszük a patikamérleget és nagyon-nagyon ritkán valamilyen érzelmi okokból kedves játék is kaphat ötöst – például a blog címét adó Munkakerülő.

Mi mással kezdhetnénk a blogot, mint a névadó játékkal, amit a Roar Entertainment, vagyis az I. KMK Játékpályázaton is bizonyított, Van fedőnevű drága ember készített. A feladat egyszerű: kabalafiguránkkal, Bombermannel egy űrhajóval kell kerülgetni a munkát jelképező sarlós-kalapácsos aszteroidákat. Lőni nem lehet, de cserébe Bomberman vicces beszólásokkal szórakoztat bennünket („ezüst Merci, Farkas Berci”). Az ötpontos értékelés már csak érzelmi okok miatt is kijár neki (értsd: nagyon meghatódtam). Kerüld a munkát, ne siránkozz!

Nagyon nagy elnézést mindenkitől az elmúlt két és fél hónap hallgatásért, és köszönöm mindenkinek a türelmet. Mint látjátok, új blogon folytatjuk a böngészőben játszható (azaz főleg flash-) játékok összegyűjtését. Hogy miért született ez a nem éppen ideális megoldás, arra nem térnék ki, de azt gondolom, hosszú távon ez lesz gyümölcsöző. Nem ez az egyetlen változás. Én visszavonulok kicsit a háttérbe, a blogot főleg a KMK-ról már ismert hű kobzosaim fogják készíteni, illetve jó cimborám, Kristóf (aka. Lazy Jones), fogadjátok majd őt szeretettel. Azért havi egy-két posztot tőlem is láttok – már csak azért is, hogy legitimáljam a blogot –, illetve továbbra is az én dolgom lesz mindenféle szervezési teendő, nyereményjátékok, rejtvények, satöbbik.

Például az pályázat, amivel rögtön megadom a startlövést a tisztelt munkakerülő közösségnek. Mint látjátok, nem vagyok nagy webdizájner, a fenti fejléc minden szempontból átmeneti megoldás. A „csinálj jobbat, ha tudsz” mozgalom jegyében várok a Munkakerülő levelesládájába fejléceket tőletek, mondjuk a következő két hétben. A fejléceket közszemlére tesszük itt, a kommuna pedig majd jól megszavazza, mi legyen a blog új ruhája. A győztes pályamű jutalma a dicsőségen túl egy dobozos játék lesz.

Szóval a továbbiakban még egy kis türelmet kérnék tőletek, amíg a blog elnyeri végső arculatát (ehhez egyébként jöhetnek ötletek, tippek a kommentekben, minden segítséget örömmel fogadok), de addig is a szokott ügymenet beindul. Flashjátékok jönnek szép, tömött sorokban.