Ilyen lehet, amikor a sushifüggő-mariorajongó programozó játékot készít. A Wasabiban adva van egy sziget, rajta egy étterem, valamint egy mindenes. Az ő feladata a halat kifogni, a növényeket öntözni, majd ezeket az étterembe szállítani, hogy a vendégeket ki tudják szolgálni. Persze növények és csali sem a fán terem, a boltban kell megvenni minden szükséges kelléket. Továbbá itt lehet fejleszteni, ráadásként pedig főhősünk néhány magvas gondolatát is elvolvashatjuk.
A még három évvel ezelőtt a KMK-n megénekelt Castle Wars nem volt rossz játék, de lehetett azért érezni, hogy hiányzik belőle valami. Ez a hiányérzet a második részre valamelyest elmúlt: ugyan továbbra is kártyalapokat kijátszva kell lezúzni az ellenfél várát (vagy 100 egység magasra emelni a sajátunkat), már van három különböző ellenfél, vannak új lapok és a grafika is szebb lett. Az alapok azért megmaradtak: kőműveseink, regrutáink és mágusaink vannak, tőlük kapunk körönként a számukkal megyegyező téglákat, fegyvereket és kristályokat, és ezekből játszhatjuk ki a lapokat. Az igazi persze az lett volna, ha gyökeresen más lapkészletet kap mindegyik választható törzs, mint az Elementsben, de sajnos ez nem történt meg. Azért jó kis folytatás ez, én egy órát egy ültő helyemben eltoltam vele.
[alternatív link]
Egészen furcsa hangulatú képek sorozatából áll a With the Wind. Nem ez minden idők legjobb különbségkereső játéka, a megtalálandó eltérések sokszor nagyon aprók, tényleg gúvadni fog a szemetek. Ráadásul nem is igazán újrajátszható, mert a különbségek nem változnak (viszont az elért ponteredményen lehet javítani, ha valakit ez érdekel). Van viszont hint, ami számomra legalábbis nagyon megkönnyítette, hogy ne csak végiglapozzam a képeket, hanem a feladattal is foglalkozzak. Szóval ez egy lebilincselően érdekes képekből álló, történet nélküli, rém nehéz különbségkereső. A képekért viszont érdemes végigjátszani, esetleg elgondolkodni az alkotó szándékán, lelkivilágán.
Beteg, nagyon beteg dolog ez. Volt ugye az első rész, ami tök nagy humor volt, a maga feladattalan feladataival. Aztán jött a második rész, vagy olyasmi, ami megint jó kis ötlet volt, a maga egyetlen, sokszor megoldandó pályájával. És most itt a "hivatalos" második rész, ami megint olyan, mint az első volt, csak éppen nem egyetlen "helyszínen", hanem sokon kell mindent megcsinálni a rengeteg totálisan értelmetlen (ám sokszor humoros) achievement-ért. Erről többet nem is mondanék, a játék magáért beszél.
Egyszer láttam egy viedoklipet a VH1-on, ami egy animált világban játszódott, ahol minden betűből állt. A taxi például egy "taxi" felirat volt és autóként mozgott a házak (nagy "house" feliratok) között. Azóta sem kaptam el a klipet és az előadó nevére sem emlékszem (ha valakinek beugrik, ne habozzon megosztani velem), de nagyon jó hangulata volt az egésznek. Ezt idézte fel a Calligraphic, ami ugyanezen elv alapján készült platformjáték, csak hősünk ezúttal nem Mario, hanem "hero", aki "platform" feliratokon ugrál és "enemy"-ket kerülget. Sajnos a 30 pálya nagy része elég unalmas, sokkal többet ki lehetett volna hozni az ötletből. A kivitelezés viszont szép - Mateusz Skutniktól mondjuk ez a minimum.
[alternatív link]
Tündérien édes point-n-click kaland a The Dreamerz. Olyan, mintha egy modern mesébe csöppenénk: eltűnnek a világból az álmok, ezért a hősnek (aki te magad légy) el kell indulnia, hogy megjavítsa az Álomgépet. Mindenféle felszedegetős dolgok várják, amik segítségével végig kell járnia a különféle kicsi bolygókat, hogy megszerezhesse a gépet működtető álombuborékokat. A grafika aranyos, a feladványok kellően bonyolultak, de azért némi józan paraszti ésszel megoldhatók, és a zeneként szóló bálnás valami is egészen nyugtató. Nekem tetszett.
[alternatív link]
Oké, már rég véget ért a vébé, de ezt az értelmetlen baromságot muszáj beposztolni, mert vicces. A poén lényegét – a Guitar Hero sorozat vuvuzelásítva – már láttuk photoshopolt képeket és vicces animációkban, de igazi flashjátékban én most találkoztam vele először. a Vuvu Heróban van tracklist is és mindenféle vicces achievementek, miközben csak a szóközt kell nyomogatni. Hanggal játszani ezt, az már extrémsport.
Kellemes kís lazítás péntekre a Deep Diver, a felfedezős-tápolós műfaj egy új képviselője. Hősünk egy tengeralattjáróban ülő kincsvadász, akivel ritka halakat, gyöngyöket és kincsesládákat kell keresni a tengerben. A dolgot nehezíti, hogy hajónk eleinte nem túl felszerelt (kicsi az oxigéntank és nem lehet túl mélyre merülni), de ahogy a kincsekkel egyre több pénzhez jutunk, úgy tuningolhatjuk fel a járgányt. Sok gondolkodást nem igényel, de szórakoztató ideig-óráig.
[alternatív link]
Aki már teljesen szétstarcraftozta az agyát, és vágyik egy kis felüdülésre, próbálja ki a Take a Walk című cukiságot. Nagyon klassz, az elején andalítóan nyugtató, a végére vérpezsdítően felüdítő zene, némi kis ugrálás, tündéri grafika, és persze, achievementek (a tíz madaras például szerintem rohadt nehéz, de én fakezű vagyok). Nem egy világmegváltó darab, de rövid kikapcsolódásnak ideális.
[alternatív link]
Augusztusban indul az NFL előszezon, és a bajnoki rajtig is alig több, mint egy hónap van hátra. Idén ráadásul Meskó Zoltán képében egy magyar játékos is szerepelni fog, remélhetőleg minél többször. Ráhangolódásként a mai adag munkakerülés legyen az Axis Football League: a cím, azt hiszem, mindent elárul róla. Flashjátékhoz képest egészen jól meg van csinálva: 14 csapatot irányíthatunk, meccs közben pedig számtalan támadó, illetve védekező felállásból válogathatunk kedvünkre. Emellett az AI-nak vannak hiányosságai (időnként összezavarodik), de nekem első próbálkozásra ezzel együtt is piszok nehéznek tűnt, de egy idő után bele lehet jönni. Ja, és természetesen nem maradhattak ki az achievementek sem, az összes megszerzéséhez muszáj mind a négy nehézségi szinten eredményt felmutatnunk. [Alternatív link]
Bár nem túl szép a grafikája, nagyon jó kis logikai játék a Blockage a maga egyszerűségében. A pályákon színes négyzeteket kell megfelelő színű helyre bebillenteni, figyelembe véve a gravitációt, a szűkös helyet és a többi négyzetet. A fehér négyzet tömör, de a többit át lehet billenteni egymáson, ez is ad egy kis ízt az amúgy jól ismert alapoknak. A pályák már a 10. környékén kezdenek elég nehezek lenni, szóval csak az álljon neki, akit nem riaszt el egy kis agymunka.
[alternatív link]
Az újraindulás óta nem szerepelt még a blogon végtelenberohanós-ugrálós játék, pedig munkakerülésre talán a legjobbak: egyszerű felépítésük ellenére hosszasan lehet velük szórakozni. Az Epic Coaster ennek a műfajnak az egyik remekül sikerült darabja. A műfajt ugyan nem újítja meg gyökerestül, viszont van 80 elérhető achievement meg egy rakás bónusz pont (például nagyobb repülésekor vagy pontos landolásoknál). Mindemellett a grafika és a zene jól eltalált - kell ennél több?
Emlékeztek még a Little Wheelre? Tündéri kis point-n-click volt, sok fejtörést nem jelentett, de élvezhető időtöltést annál inkább. Nem olyan túl rég (oké, februárban, de egy csomó ideig állt a KMK, nem jutott mindenre idő és figyelem) jelent meg a kisöccse, vagyis az alkotó másik hasonló játéka. A főhőse ezúttal Bogo, aki Mogo-Mogo szigetén élve szeretné megkönnyíteni az állandóan robotoló mogók dolgát. Mivel semmi jó nem jut eszébe, gyorsan elájul, és mély álomba merül. Álmában néhány egyszerű logikai fejtörő és ügyességi feladat várja (tényleg egyszerűek, szerintem engem csak a piros zseléhalak borítottak ki, pedig, mint közismert, fakezű vagyok), amit megfejtve közelebb juthat eredeti céljához is. Hangulatos zene, kellemes időtöltés, ennyi. Szerintem méltatlanul alulpontozták, talán, mert jobbat vártak, mint a Little Wheel, és annál tényleg nem jobb, sőt, kicsit rosszabb is, de ha ez jelenik meg először, sokkal jobb értékelést kapott volna.
[Kongás link]
[Facebook-os link]
Egyszerűen gyönyörű. Ez volt az első, második, sokadik gondolatom a Waterfalls 2 közben. Nekem nagyon bejön a zene, zongora, helyenként énekkel (mint a Music Catch 1-2), a látvány pedig a sötét szobában, lámpa nélkül egészen fantasztikus. A feladat egyszerű: a sugárnyalábokat kell eljuttatni a tárolókig, mindenféle irányító-terelő kütyü segítségével. Eleinte könnyű, majd kissé nehezedő feladatok, végig nagyon nyugtató játékmenet. Stresszes munkahelyen ideális. Az alternatív linken (a készítők saját oldala) nagyobb képernyő és öt achievement várja a látogatókat.
[alternatív link]
Emlékeztek még a Fantastic Contraptionra? Majd két éve a KMK egyik legsikeresebb játéka volt, és most megérkezett a folytatás. Az első rész magasra tette a mércét, ám a másodikkal kapcsolatban vegyesek az érzelmeim. A játékmenet változatlan maradt (a piros elemet kell a rózsaszín részbe eljuttatni), csupán néhány új elem került a játékba (mágnes, mozgó pályaelemek, illetve az elmaradhatatlan badge-ek). A megoldásainkat továbbra is elmenthetjük és megoszthatjuk másokkal, viszont ha kilépünk, a játék nem jegyzi meg, hogy hol tartottunk - remélem ez csupán átmeneti probléma. Aki először találkozik vele, annak remek alany a munkakerülésre, bennem viszont maradt egy kis hiányérzet, így éppenhogy lecsúszott az öt bombermanról.
Ez a név nélküli kis csoda olyan aljasságnak indul, mint a szívatós tetris: ezúttal a jól ismert falteniszjáték (Breakout) megy át szemétparasztba, a látszat szerint egy pixellel kell nagyon sokat leszedni. Aztán az ember rájön, hogy a kiütött téglákból is labdák lesznek, így ha elég ügyes, gyorsan megsokszorozhatja a labdák számát. Aztán arra is rájön, hogy bizonyos esetekben nagy csomókban robbannak ki a téglák (tippem szerint akkor, ha hasonló színű labda érint hasonló színű téglát). Aztán gyönyörködik a végeredményben. A szemétparaszt taget azért megkapja, mert az utolsó egy-két téglát levadászni nem egyszerű.
Pofonegyszerű és rövidke játék a The Illuzionist's Dream. Adott a főhős, aki sikeres és mindene megvan, amíg el nem veszti egyetlen szerettét, onnantól klezdve viszont felhagy addigi életével. Aztán egyszercsak álmodik egyet - a mi feladatunk ebben végigkísérve "feldolgoztatni" vele a történeteket. Eleinte különféle állatok bőrébe bújva kell túljutni a pályákon (vigyázva arra, hogy az erdő többi lakója bizony felfal minket, ha alkalma adódik rá), később pedig egymagunkban ugrálva, robbanó bogyók és démonok ellen küzdve. Ahogy már említettem, ügyességtől függően nagyjából negyed óra alatt végig lehet vinni - szerintem érdemes rászánni ennyit az életünkből. (És akinek ez nem lenne elég, lesz még ma egy nagyon aljas poszt.)
Volt már jó néhány játék a Pencilkids oldalról, a Bowja the Ninja sorozat, a Retardo és a Droopy, de hát imádjuk őket, aranyos kis point-n-click kalandok, kevés fejtörő, szórakoztató játékmenet jellemzi őket. A Heart of Tota annyira azért nem cuki (például nem is látszik a főhős), de egy kis időt remekül el lehet tölteni az egyáltalán nem nehéz feladványok kibogozásával, sőt akár két helyen is meg lehet benne ijedni, ha valaki hajlamos rá. Hidegfronti fejfájás ideális ellenszere.
Egészen a 25. pályáig rajongva imádtam a Best Friends Forever 3 nevű csodát. Amikor elkezdtem vele játszani, a grafika fogott meg, aztán a kis táblácskák humora (lásd a mellékelt képet), valahol a közepe táján pedig felrémlett a Lost Vikings (emlékszik még rá valaki rajtam kívül?), mert a játékélmény kicsit hasonlított ahhoz. Adva van három bányász, akiket ki kell juttatni a beomlott bányából, persze, mindenféle trükkös ügyességi-logikai feladaton át, felhasználva, hogy hárman vannak, így kölcsönösen segíthetnek egymásnak a gombok-karok működtetésében, a magasra ugrásban, és így tovább. Az első néhány pálya triviális, amit főleg a szövegek dobnak fel, aztán már jönnek a nehezedő feladatok. De a 25-ösnél én feladtam. Legalább kilencven bányászt meggyilkoltam azzal a nyüves gejzírrel, de ha véletlenül sikerült is mindhármat átjuttatni rajta, akkor meg a következő tüskéken véreztek el, és kezdhettem elölről az ugribugrizást. Egyébként összesen harminchárom pályás, tehát nálam kevésbé fakezűek valószínűleg gyorsan végigpörgetik.
[alternatív link]
Korábban már többször is poszttá formáltuk az egyes Epic War részről (2,3) alkotott véleményünket. Nemrég megjelent az Epic War 4, így most sem teszünk másként. Az első benyomás pozitív: a játék tartalmaz egy tutorial pályát (ha valaki eddig nem találkozott volna az elődökkel), szép a környezet, gördülékeny a játékmenet. Az előző részekből megtartották a jól bevált elemeket és egy-két apró módosítást és javítást is eszközöltek. A legnagyobb fejlődést a pályák háttereinek terén lépték meg a fejlesztők. Az mégis visszaveti a játék összképét, hogy sok helyen csak lecserélték az egyes felületeket, illetve az előző részben megismert hősök/egységek/varázslatok térnek vissza közel ugyanolyan formában. Nem véletlen tehát, hogy miért az előző rész címét kapta meg a mostani poszt. Úgy érzem ez inkább az előző kiegészítőjeként állja meg a helyét és érdemli meg a 3.5 pontot az értékelésnél és a címében is egyaránt.
Nehéz a dolga annak, aki tűzoltónak áll - ezt jól bemutatja az Inferno is. Persze a valóságban nem egyszemélyes tűzoltóbrigádként kell eloltanunk egy egész üzemet, illetve nem a tűz oltása közben kell összeszedegetni a fejlesztésekhez szükséges pénzeket. A dolgunkat robbanó hordók és az A4-es papírok mellett felhalmozott tüzijátékok nehezítik tovább, és a vízvételezési lehetőség ezen nem sokat enyhít. Bevallom, én már a negyedik rendes pályánál vért izzadtam, nálam ügyesebbek végigrághatják magukat mind a huszonkettőn.
[alternatív link]
Szeretem, ha egy játékban a főhős fejlődésen megy át (és itt nem a tápolásra gondolok). Igaz, ilyet eddig csak olyan remekművekben tapasztaltam, mint a The Longest Journey, ami nem is mai, nem is flash. Ehhez képest a minimálgrafikás, ugrándozós PixEvo - The Fountain olyan evolúciót mutat fel, hogy szemem-szám elállt. Kezdetben vala egy kicsi képpont, ami még csak lépni se, csak picikét ugrálni tud. De minél több pici pixelt szedeget össze, annál nagyobb, hatalmasabb, erősebb lénnyé válik. Csak azért nem kap ötöst, mert részint a zenéje már fájt (javaslom az M gomb használatát), részint meg amikor 64-ből 63 kicsi pixel megvan, és már ezredjére járom körbe a terepet, hogy hol rejtőzhet az utolsó, az azért nem kicsit gyilkos. Ja, és nincs mentés. Bár nem hosszú, de akinek nincs rá 15 perce, az bele se kezdjen.
Az Acceleracers egy aranyos kis gondolkodnivaló hétvégére mindenkinek, akinek még nem főtt meg az agya ebben a kánikulában. A játékban hat autót kell eljuttatni balról jobbra úgy, hogy a pályaelemekből utat építünk nekik. Mindez időre megy, a későbbi szinteken akadályok (lassító, időcsökkentő, stb.) is nehezítik a dolgunkat. Nem egy emlékezetes darab, de jól el lehet vele lenni egy félórát.
A „juttass egy izét A pontból B-be egy akadályokkal telepakolt, jó fizikai modellel megáldott pályán” műfaj újabb képviselője a Screw the Nut 2, de annak nagyon jó. Ezúttal a pályaelemek leszedegetésével egy anyacsavart kell görgetni, és elérni, hogy a pályán levő összes csavarra feltekeredjen. A szokásos akadályok, pallók mellett nekem újdonság volt az ágyú, legalábbis a műfajban ilyesmit még nem láttam. A grafika és a zene igen hangulatos, ez emeli ki a játékot a hasonló klónok közül.
[alternatív link]
Bár nem értek a filozófiához, továbbra is szeretem az olyan játékokat, amik amellett, hogy pár percet kellemesen eltöltök velük, közben-utána elgondolkodtatnak. Ilyen az Every day the same dream is. Főhőse, Mr. Átlagember reggel felkel, felöltözik, elautózik a munkahelyére, és teszi a dolgát, minden áldott nap. Ahhoz, hogy megváltozzon az élete, öt lépést kell megtennie. Nyilakkal mozgunk, space-szel cselekszünk-beszélünk. A játék a maga szürkeségében és monotonitásában gyönyörű.
Utolsó kommentek