Közveszélyes Munkakerülő

Amíg kénytelen voltam kerülni a munkakerülést, nagy kedvencem, Mateusz Skutnik újabb Submachine-gyöngyszeme jelent meg (előzmények itt és itt). A Submachine 32 chambers abból az apropóból készült, hogy a Submachine 4-ben volt egy jegyzet, ami erről szólt. Nos, hát ha volt ilyen, akkor meg is kell csinálni, ugye. Egy homokkal borított labirintusban kell megtalálnunk az utat, hogy vissza- (vagy tovább, a keretsztori elég sok ponton homályos) juthassunk a jövőbe. Gyűjtögetés, némi pixelvadászat, jó megfigyelőkészség, türelem, és annak ismerete, hogy semmi sincs soha "csak úgy"... Vagyis ha valami mozdítható, akkor azzal, előbb vagy utóbb, csinálni is kell valamit. Ha ennyi megvan, akkor biztosan sikerülni fog.
Lehet, hogy csak az ismétlés teszi, de nekem ez a többihez képest csak rövidke ujjgyakorlatnak tűnik, ezért, minden szerelmem ellenére, nem ér ötöst.
[alternatív link]

Szeretem a krimiket és általában kedvelem a Pastel Games játékait is. Nagy várakozással kezdtem el tehát a Scene of the Crime: Golden Doll című játékot is (aminek az első részét már láthattátok a KMK-n). Nos, csak kicsit csalódtam. Alapvetően jó a játékmenet, érdekes a megoldandó játék, a point-n-click adta lehetőségeken belül normálisan használhatók a dolgok (na jó, tegnap még nem volt benne a játékleírásban, úgyhogy kicsit elakadtam, míg rá nem jöttem, hogy a táblán kell kombinálni a bizonyítékokat), és kellemesen nyomasztóra sikeredett a grafika is. Ami nem tetszett, az a játék vége, de hát ez, gondolom, egyéni szoc. probléma. Kellemes iparosmunka, nem túl nehéz fejtörőkkel, egy rövidebb lélegzetű munkakerülésre tökéletesen alkalmas.
[alternatív link]

A fejlesztőnek marha rossz napja volt, már korán reggel összeveszett a feleségével, aztán a kocsijával dugóba került. Emiatt késett a munkahelyéről, és a főnöke is letolta. A tízórainál aztán magára öntötte a kávét, a céges fénymásoló meg bedarált egy fontos dokumentumot. „Oké, Jim, ez ótvar peches nap” – dühöngött magában, „de meglátod, jobb lesz, ha összedobsz valami ultraszemétparaszt játékot. Hadd szívjanak mások is.” Valahogy így képzelem a [Visible] III születését, régen láttam olyan játékot, ami ennyire gyűlölné a játékost. Egy nindzsát kell irányítanunk – pontosabban kettőt, mert minden mozdulatunkat követi egy tótágast tükrözött képmásunk egy fejre állított pályán. A két pálya viszont nem ugyanolyan, máshol vannak rajtuk a gyilkos tüskék, a lézerek, amiken láthatatlanul haladhatunk át (pár másodpercre ilyesmire és képesek vagyunk) és a falak, amikre felkapaszkodhatunk. Szóval a játék egy pályája nagyjából úgy néz ki, hogy a nindzsa színre, aztán aknára lép és meghal. Ha nem lennének benne mentési pontok, reménytelenül szemétparaszt lenne, viszont így minden aljassága ellenére egész jól elszórakoztatott, és a grafikája is egész pöpec.
[alternatív link]

Ha napközben olykor aknakeresővel ütöd el az időt, esténként a Helyszínelőket nézed, és a polcodon pihen az összes Columbo DVD, akkor a ClueSweeper a te játékod. Megadott számú lépésből kell megoldani az ügyeket, aknakereső-szerűen navigálva a pályán, ezen felül még ügyelhetünk arra is, minnél több pénzt keressünk össze egy-egy nyomozás során. Szerencsés esetben nyerhetünk extra időt az ügy megfejtésére, viszont ha zsákutcába kerülünk, hamar kicsúszhatunk belőle. Van sztori mód is, de akár szabadon is játszogathatunk - simán kijár neki a négy bomberman.
[Alternatív link]

Üljetek le, gyerekek, mesét mondok. Hol volt, hol nem volt, élt egyszer két kismacska, Fekete és Fehér. Mindenben egymás ellentétei voltak: amikor az egyik jobbra ment, a másik balra, amikor az egyik kapcsolón ugrált, a másik a platformokon, amiket a kapcsoló működtetet. Mindkettőnek volt egy-egy meghitt kis kuckója, Feketének egy fekete zug, Fehérnek egy fehér. Amikor már eleget játszottak, mind a ketten elindultak, leküzdve ventilátorokat és más veszélyeket, ügyesen összedolgoztak, hogy épségben hazaérjenek (bár néha úgy érezték, hogy szemétparaszt velük az élet).

Menedzserjátékot viszonylag ritkán csinálnak flashben, pedig jó kis műfaj ez: békés, gondolkodtat, hosszan el lehet vele lenni. Jó példa erre a Recordshop Tycoon, amiben egy (illetve négy) lemezbolt útját kell egyengetnünk az üzleti sikerig. Először bolthelyiséget ket kell vennünk – eleinte csak egy pár négyzetméteresre futja a külvárosban –, aztán berendezni polcokkal, majd megrendelni az árukészletet (öt zenei műfajban lehet lemezeket rendelni). A forgalomból a bolt berendezését bővíthetjük (például neonreklámmal, ami több vevőt csalogat be), illetve a meglevőket fejleszthetjük (először a pénztárat kell majd, hogy gyorsabban szolgálja ki a türelmetlen vevőket). A lemezek árát és a marketingköltségeket is állítgathatjuk (ezzel a népszerűségünket és a vásárlói kedvet jelképező karmát is befolyásolhatjuk), a napok közben felugró újsághirdetésekből pedig azt tudhatjuk meg, milyen lemezeket érdemes vásárolnunk. Ha elég sok pénzt összekuporgatunk, átköltözhetünk a város egy jobb részébe, ahol kezdődik az egész elölről. Nagyon kellemes, hosszú munkakerülést ígérő darab, de a zenét érdemes az elején kikapcsolni, mert az agyunkra fog menni.
[alternatív link]

Amikor egy nagyobb kiadó flashjátékkal reklámozza valamelyik top játékát, abból nagyon jó dolog tud kisülni, ezt láthattuk már a Dragon Age esetében is. Az újabb említésre méltó darab a Ubisoft új játéka, a Tom Clancy’s H.A.W.X. 2, amit a cég többek között egy böngészőben játszható lövöldözéssel hirdet. A HAWX 2 8Bit olyan, mint egy békebeli shoot’em up egy nyolcvanas évekbeli játékteremből, vagyis a pálya scrollozódik, nekünk pedig csak irtani kell az ellenséges vadászrepülőket. Vannak persze főellenségek is (egy böhöm bombázóval és egy hadihajóval találkoztam eddig), és mindenképpen a játék javára kell írni, hogy nem olyan nehéz, mint játékterembeli társai. Kellemes kis retro ez, na.

Napnál világosabb, hogy a Sieger azokat a játékosokat próbálja megfogni, akiknek tetszett a Crush the Castle sorozat. Ebben a játékban is várakat és várvédőket kell lerombolni, csak ezúttal nem kell szenvedni egy katapulttal, hanem egyszerűen oda kell klikkelni a váron, ahova a lövedéket akarjuk küldeni. Minden találatra széttöredeznek a vár téglái, így a szerkezet stabilitását megbontva egész nagy pusztítást lehet elérni. 28 (+1 bónusz) pálya van, a későbbieken már véges számú lövedékből gazdálkodhatunk, és túszok is keserítik az életünket (őket ki kell hagyni a disztrojból). Könnyen végig lehet szaladni a játékon, viszont az aranyérmek megszerzése (amihez pályánként csak minimális, sokszor csak egy lövedéket használhatunk) több várnál is lehetetlen küldetésnek tűnik.

Régen volt kiadós disztroj, a Pixel Purge-dzsel ezt próbálom pótolni. A játék a szokásos „billentyűkkel mozgatok, egérrel lövök” akciójáték, kissé retrós grafikával (a sztori szerint pixellényeket kell szanaszét lőni). A lelőtt szörnyek pixeleket hagynak maguk után, ezeket kell felszedni, hogy szinteket lépjünk – szintlépéskor természetesen űrhajónkat fejleszthetjük többféleképpen. Nem egy különösebben emlékezetes játék, de a kötelezőt szépen hozza, amolyan tisztes iparosmunka.
[alternatív link]

A Protectors sorozat valaha az egyik legjobb tower defense játéknak számított, de a harmadik résszel kifulladt a széria, és bár nekem tetszett a négyes, ti azt is lepontoztátok. Talán a Little Protectors jobban elnyeri a tetszésetek, ezzel újult meg most a sorozat. A feladat továbbra is a több hullámban érkező szörnyek lezúzása, viszont a grafika és a hangulat elég sokat változott: a készítők cukisággal enyhítettek a fantasy környezeten. A bázist védő harcosainknak, varázslóinknak és íjászainknak saját nevük van, és nem szintlépéssel, hanem újabb fegyverek és páncélok vásárlásával tápolhatjuk őket. Új elem a sorozatban, hogy nyersanyagok is vannak, szóval néhány egységet ezek termelésére is be kell fogni (vagy a várvédőket, amikor éppen lazsálnak). Tehát a játékmenet is elég sokat változott, de kell néhány pálya, mire ez kiderül (meg mire belejön az ember az új ritmusba).
[alternatív link]

Rutinos munkakerülőknek már ismerős lesz a One Button Arthur: ez a One Button Bob, kicsit más külsővel és kicsit más pályákkal. A játékmenet ugyanaz: minnél kevesebbet kikkelgetve kell átjutni a néhol szemétparasztség határát súroló pályákon a végén lévő aranyos csattanóért. A klikkelés hatására hősünk néha ugrik, néha irányt változtat, néha kapcsolót nyomkod - egyszerűbb nem is lehetne a kezelés. A retrós grafika és a lendületes zene miatt beírjuk neki a pirospontot.

Jegyezzük meg Jay Pavlina nevét és foglaljuk imáinkba, a csávó ugyanis egy zseni. Ő csinálta a Super Mario Bros. Crossovert, és fogalmam sincs, hogyan maradhatott ki eddig a blogból. A játék a legendás Mario-játék pályáit vonultatja fel, de mint a címe is mutatja, más játékokból (Metroid, Contra, Megaman – csupa klasszikus) is választhatunk főhősöket. Sőt, ezek az eredeti játékokból magukkal hozták speckó képességeiket, ami igen vidám perceket okoz. Egészen epic például a Contra kommandósával mészárolni a tekikatonákat, miután felvettünk két gombát (ami a kommandósnak fegyverbónuszokat ad). De a többieket is érdemes kipróbálni, egyedülálló cucc, az ötpontos ritka gyöngyszemek egyike.

A másik mai játék, a Cryptoquote Challenge az asszociációs érzékünket teszi próbára (meg a nyelvérzékünket, mert angoltudást igényel a program). Nagy emberek nagy mondásait kell kitalálni úgy, hogy a mondásokat megkapjuk, csak éppen kevert ábécében – például minden „the” helyett az áll, hogy „cxp”, minden „you” helyett „aqw” és így tovább. A feladat kisakkozni, hogy melyik betű mit jelent – ez elég nehéz, és csak egy virtuális pénzérmét kapunk jutalmul. Harmincért lehetne még valamit játszani, de egyelőre nem volt türelmem ahhoz, hogy harminc idézetet megfejtsek. Néhányat viszont érdemes, jó kis fejtörő.

Ma egy nagyobb játék helyett két kisebb lesz, mindkettő az agyat dolgoztatja meg. A Moving Memory pedig még a káromkodóizmokat is, mert ritka szemét játék. A program hagyományos memóriajáték (meg kell találni a párokat, egyszerre csak két képecskét nézhetünk meg) változata két szemétparaszt csavarral: egyrészt az egyes képek között vannak nagyon hasonlóak, másrészt bizonyos időközönként a tábla fordul 90 fokot. Vagy 180-at. Vagy 270-et. Így sokkal nehezebb megjegyezni a már látott képeket, de ha túllépünk a játék aljasságán, felfogható ritka kemény agytornaként is.

Régen volt egyklikkes játékunk, és a Smiley Showdown igazán megérdemli a posztot, mert szép is, jó is. Csak sajnos rövid is. Hamar végi lehet klikkolni a pályákat, aztán már csak legfeljebb a plecsnikre hajthatunk, meg persze a pontszámra. Amúgy jól ki van találva, emotikonokat (szmájlikat, na) kell benne szétpukkantani, mindegyik típusú más irányba lő tovább – alapnak tök jó, de még lehetett volna ezt ragozni (például akadályokkal, amikről visszapattannak a lövések).
[alternatív link]

Emlékszik még valaki a Nebulus című C64-es klasszikusra? Tower Toppler néven is futott, és egy kis űrlénnyel kellett benne tornyokat megmászni. A játék különlegessége a kivitelezése volt: a főhős gyakorlatilag nem mozdult a kép közepéről, a mögötte levő torony forgott mindig arra, amerre ment. A Dream Tower ezt a játékmenetet eleveníti fel aranyos grafikával és húsz pályával. Sajnos a játékból többet ki lehetett volna hozni, a pályák kicsit egyhangúak, lehetett volna még ott variálni más elemekkel is (például eltűnő padlókkal, ami a Nebulus egyik nagy szemétsége volt). A másik hibája, hogy elég lassan működik a régebbi gépeken. Azért érdemes végigtolni, a végén van egy jelzésértékű főszörny is.
[alternatív link]

Végy egy adag Jurassic Parkot, keverd össze a Szerencsekerékkel és Schobert Norbi tetszőleges dvd-jével, adj hozzá egy csipetnyi szadizmust, és megkapod a Treadmillasaurus Rexet. Egy jobb sorsa érdemes dinóval kell a pokoli futópadon minél több energiát elégetni két lézernyaláb közé szorítva, miközben az égből tüskék potyognak. Időnként a kerék is perdül egyet, ennek hol jobb eredménye lesz (kalap, konfetti), hol rosszabb (gyorsuló tüskék, közelítő lézerek). Vigyázat, addikítv tud lenni.

Előre is elnézést kérek, a Royal Envoy csak egy demo, ami a full verzió megvételére biztat mindenkit. Ám az első 12 pálya, ami játszható, szerintem olyan aranyos és azért egy fél órát simán el lehet vele lenni, hogy megírom, aztán legfeljebb majd lepontozzátok. Szóval a feladat (és a játék egésze) engem erősen emlékeztet a jó öreg Settlersre. Adva vannak munkások és adószedők, és a különféle szigeteken kell házakat, piacokat építenünk-fejlesztgetnünk, meghatározott számú aranyat összegyűjtenünk. Munkánkat akadályok nehezítik, és az erőforrásokkal is ésszerűen kell gazdálkodnunk. Gyönyörű a grafika, viccesek a szereplők, megoldhatók a feladatok.

Amikor megláttam, hogy a Game in a bottle új játékot adott ki, megdobbant a szívem, hiszen egyrészt a cég egy magyar fejlesztőt, Hargitai Petit takar, másrészt nagyon addiktív darabok kerültek ki eddig a stúdióból: a Balloon Invasion meg a Gemcraft két része. A Reeelz nem ér a nagy elődök nyomába, de azért szórakoztató darab, pont péntek délutánra való. Egy félkarú rablón kell adott számú kombót kipörgetni, az egyes forgóelemeket lehet egyenként is forgatni és megtartani. A gond az, hogy csak adott számú pörgetésünk van, úgyhogy okosan kell összehozni a kombókat, a lehető legkevesebb pörgetéssel – vagyis például ha látjuk, hogy a pörgetésszámunk már maximumon van, érdemes a nehezebb kombókra ráhajtani, és így lefogyasztani a pörgetéseinket, amiket aztán az egyszerűbb kombókból újra fel lehet tölteni. Így elmondva kicsit bonyi, de játék közben minden világos lesz. A 120 kombós szint már eléggé izzasztó.
[alternatív link]

Amikor a kongán először találkoztam - nagyon régen már - a Mystic Hunterrel, nagyon tetszett, de ki voltam akadva rajta, hogy csak az első pálya játszható, és aki feltette, nem is foglalkozott vele, hogy nem megy tovább. Azt hittem, valami oltári nagy bug, és sajnáltam, mert szép, sokat ígérő játéknak látszott. Teljesen véletlenül láttam meg egy másik játékoldalon, és gondoltam, kipróbálom, hátha ott már megy. Ekkor derült ki számomra, hogy a kongás bizony lopott, nem a fejlesztő tette fel, tehát nem is foglalkozott vele, hogy megy vagy nem.  A játék viszont így, egészben remek. Három tárgyat kell megkeresnünk, mindegyiket trükkös fejtörők révén. Mindenféle elrejtett kulcsok, italok, minták segítenek minket egyre előrébb a fejtörők útvesztőjében, amik bárhol rejtőzhetnek. A játék különlegessége a három dimenziós(nak látszó) megjelenítés, így sokkal érdekesebb (bár tény, hogy kissé nehézkesebb is) a tárgyak és feladatok fellelése.

Az utóbbi idők egyik legjobb platformjátéka volt a Robot Wants Kitten, és most végre megérkezett a folytatása, a Robot Wants Fishy. A főszereplő robot ezúttal egy halacskát akar megszerezni egy hatalmas labirintusban, amiben hemzsegnek a szörnyek és kisebb-nagyobb főszörnyek. A robot eleinte jóformán csak menekülni tud, aztán megszerzi az eldobálható bombákat, a szigonypuskát, a plafonon mászkálás képességét adó modult meg a többi, a labirintusban elrejtett finomságot, amikkel egyre hatékonyabban mozog a jól megtervezett útvesztőben. A befejezés elég nehéz (ezért a játék kap egy szemétparaszt taget) és aki nem szereti a pontos ugrásokat kívánó játékokat ne kezdjen bele. A többiek nyugodtan, méltó az elődhöz.
[alternatív link]

(UPDATE: Ezt benéztem, ez már a harmadik rész, volt egy második is Robot Wants Puppy néven.)

Volt már a blogon a Potion Barhoz hasonló játék, ezt a helyszínek és a vendégek teszik egyedivé. A feladatunk az, hogy egy varázsitalokat árusító kocsmában kiszolgáljuk a kedves vendégeket, hatféle varázsital, ötféle belefőzendő ízesítő és négyféle díszítés segítségével. Ezen kívül néhány varázstárgyat is árusítunk pult alól, hogy ne legyen olyan egyszerű a dolog. Pihenésként újabb italokat kavargatunk tárgykeresős feladvánnyal, illetve a különféle bárok közötti térkapuk díszítését kell összeraknunk darabokból. Akik szeretik az ilyesmit, rá fognak kattanni, számomra legalábbis rendkívül addiktív darabnak bizonyult.

Rég röhögtem akkorát játékon, mint a Birdinatoron. Az alkesz mesterlövész-madár elindul vadászra vadászni. Lézerrel. Mindenféle fejleszthető cuccal. Helikopterek ellen. Külön öröm számomra, hogy választhatóan akár automata lövéssel. (Ami persze, kevésbé hatékony, mint az állandó nyomkodás, de kit érdekel?) A space ismételt nyomogatásával felrepül a madárka, aztán nyilakkal irányítható, a space a lövés. Édes, humoros, nem túl nehéz (még én is végeztem vele 11 nap alatt, pedig fakezű vagyok), olyan szívet vidámító kis marhaság.
[alternatív link]

Van hozzá badge. Mert hogy illik egy játék pozitívumaival kezdeni, ha már ajánljuk. Pedig tényleg szeretem a point-n-click-et, és akár a kis idiótaságokat is elég magasan szoktam díjazni. A Harry Quantum: TV Go Home meg harmadik a Konga heti listáján a poszt írásakor. Mégsem vagyok elégedett. Pedig minden megvan: aranyos karakter, vicces feladat, érthető szövegezés. Ettől akár még jó is lehetne, olyan, amit élvezettel kattintgat végig az egyszeri játékos. De ha egyszer nincs benne kihívás! Egy darabbal se lehet több tárgyat felvenni, mint ami szükséges, a magyarázatok kiverik a szemünket, annyira egyértelmű, hogy az már fáj. Nem, tényleg nem hiányzik mindig, hogy skutniki bonyolultságúak legyenek a fejtörők, de ez még a pihentető kikapcsolódást sem adja a felhasználónak.
Hogy mégis miért posztolom? Azért, amiért ez harmadik lehet a heti listán: mert nyár van, és a fejlesztők is inkább a hasukat süttetik a napon.
 

Aranyos kis játék a Moonster Safe, engem leginkább a Hoshi Saga sorozatra emlékeztetett, csak ebben nem egy csillagot kell megtalálni a pályákon, hanem egy-egy cuki szörnyet. Ez gond nélkül menni fog, mert a játék elég könnyű (különösen a Hoshi durvább pályáihoz képest), és ez a legnagyobb problémám vele. Túl hamar a végére ér az ember, és hiányoznak az igazán szívatós pályák. Azért egyszer érdemes végigklikkelni.
[alternatív link]