Közveszélyes Munkakerülő

A nevem Kovács Béla, otthonom az Óvilág. Ha bajban vagy, megtalálsz. És ha te okozod a bajt,... én talállak meg téged. Így kezdődik az Extropia Games programja, a magyar flashjátékfejlesztés újabb büszkesége. A Budapesten játszódó, film noir hangulatú játék műfaját tekintve a hagyományos és a tárgykereső point-n-click kalandok legjobb vonásait ötvözi. Van szépen kibontott sztorija dialógusokkal, a tárgyvadászat pedig ügyesen megteremti az illúziót, hogy főhősünk, Kovács Béla magányosan nyomoz egy sötét és misztikus ügyben. A grafika elsőrangú, a hangulat és a hangok szintén, nekem egyetlen bajom volt csak vele: tudtam volna még játszani ezzel akár órákig. Persze egy flashjátéktól nem lehet Space Quest-szerű bonyolultságot elvárni, de talán még egy-két tárgykeresős rész beleférhetett volna, kicsit hirtelen lett vége.
[alternatív link]

Régen volt Nitrome-játék, tudom, hogy megosztja a közönséget az oldal, de a Test Subject Blue-nak mindenképpen itt a helye. Nagyszerű környezet (egy kísérleti organizmussal kell mászkálnunk), cuki grafika és jól kihasznált játékelemek jellemzik – ez utóbbiak között mindenekelőtt teleportpadlókat és -falakat találunk, amik némi gondolkodást is követelnek a játékostól. Egyszerre ügyességi és logikai, nekem nagyon bejött, főleg a háttérben néha megjelenő óriási tudós.

Bocsánat, hamut szórok a fejemre, elnézést kérek mindenkitől, egy betegség és egy túlórás hét kombója miatt elhanyagoltam a blogot. De nem haltunk meg, sőt a munka közelgő ünnepére nagy revivalt tervezek, lesz poszt holnap is, meg a héten minden nap, mára meg itt a Space Is Key, amit a kommentekben ajánlottatok (egyébként tök jó látni, hogy ha egy kis kihagyás van, a kommuna aktivizálja magát, szuperek vagytok). Szóval Space Is Key, aminél szemétparasztabb aljassággal régen találkoztam, nem lepődnék meg, ha dühös játékosok meglincselnék az alkotóit. Pedig látszólag egyszerű egygombos cucc, csak a szóközt kell nyomogatni. Na de a pályák, a pályák! Próbáljátok ki, 5-6 szint után világos lesz, miről beszélek.

Igazi ötletes disztroj a Roadkill Revenge, aminek főhősei az országutak mellett élő állatok, akik megelégelik, hogy kispajtásaikat laposra gázolják az utakon haladó teherautók, gépkocsik, rakétaszállító járművek(!) és F-16-osok(!!!), és eszkábálnak egy jó kis kamikaze kocsit, amivel adnak egy kis munkát a forgalmihiba-elhárítóknak. 45 ötletes pálya, pályánként két plusz küldetéscél a fő feladat mellé, pofás grafika és hangok, morbid alapötlet, a szemésztparasztság ügyes elkerülése – engem megvett kilóra.
[alternatív link]

A hashi a sudokuhoz hasonlóan egy japán nevű logikai rejtvény, de ebben nem számokat kell beírkálni, hanem vonalakat behúzogatni. Adottak a játéktérben számmal ellátott szigetek, a számok azt jelzik, hogy mennyi híd kapcsolódik hozzájuk négy (illetve a szélső szigeteknél három, a sarkokban levőknél pedig kettő) irányból összesen. A számok alapján kell behúzogatnunk a hidakat figyelembe véve két szabályt: 1. a hidak nem keresztezhetik egymást; 2. magányos szigetek vagy szigetcsoportok nem maradhatnak (azaz a végső hídhálózaton bármelyik szigetről el lehessen jutni bármelyik másik szigetre). A Classic Hashi Light Vol 1. ezt a rejtvényt dolgozza fel 30 feladványban, de nevéhez méltón elég könnyű – az a "Vol 1" viszont reményre ad okot, a folytatás talán nagyobb kihívás lesz.
[alternatív link]

A Tentacle Wars jó kis real-time stratégia volt a Nano Wars által meghonosított műfajban: bázisainkkal kellett más bázisokat elfoglalni úgy, hogy megfelelően osztottuk meg erőforrásainkat és okosan támadtunk. Külön színt vitt a játékba, hogy a bázisok színes mikrobák voltak, a seregek pedig látványosan kígyózó csápok. A csápokkal lehetett táplálni más szövetséges sejteket, a csápok elvágásával pedig erejüket lehetett megosztani. Most itt a folytatás, a Tentacle Wars: The Purple Menace, ami nem igazi második rész, inkább csak egy küldetéscsomag, lényegi újítások híján. Azért jól el lehet vele szórakozni, de ez inkább az alapjáték érdeme.
[alternatív link]

Aki játszott a Wooden Path első részével, az bizonyára örömmel veszi, hogy megjelent a második rész, pályaszerkesztővel együtt. A feladat továbbra is ugyanaz: fahidakat kell építeni, amihez nem csak a híd részeit kell sorba rakni, hanem mindenféle trükkös módokon kell eltakarítani az útból az ott lévő másféle elemeket. A játékmenet nem sokat változott, néhány új akadályt leszámítva, de a sok és változatos pálya garantálja a hosszas munkakerülést.
[alternatív link]
 

Notebook Wars 2. Azt hiszem, többet nem is kell mondani, remek folytatást kapott a spirálfüzet-dizájnos lövöldözés (aminek első részéről már posztoltunk). A folytatás grafikája egy kicsit jobb, mint az elődé, vannak új repülők, fejlesztési lehetőségek, de az alapok ugyanazok, mint az előző részben: apránként feltápolni magunkat, lassan elfogyasztani a pályákat és az egyre durvább főellenfeleket. Nekem kicsit hosszabbnak tűnt, mint az első Notebook Wars, de ez nálam csak jó pont, nem untam egy percét sem.
[alternatív link]

Nyissuk a hetet egy könnyed, negyedórás darabbal. A Neil the Nail sem a miatta átjátszott órákról marad emlékezetes, de rövidsége ellenére tisztességes darab a point'n'click műfajából. Érdekességként az egyszerre két szálon futó sztori hozható fel, ami a játékmenetet is megszínesíti kicsit: egyes feladatokat időre kell megoldani.

Aki szerette a Doodle God-ot, annak tetszeni fog az Alxemy is. Kicsit logikusabb megoldások, kicsit jobb segítség, és ami igazán hiányzott a klón eredetijéből: a világunkat szépen fel is építjük, láthatjuk, ahogy egyre több mindennel benépesedik. Az előd a vége felé már monotonná vált, én csak azt vártam az utolsó pár elemnél, mikor gyullad végre fel a lámpa, mert már untam a hiábavaló találgatást. Ebben a játékban kifejezett örömmel fejtettem meg, mikor mire akart utalni a segítő lányka, így határozottan nagyobb játékélményt nyújtott. Ennél több pontot csak azért nem kap, mert hát jól láthatóan nyúlás szegény, de legalább jól sikerült nyúlás.
[alternatív link]
 

Nem igazán a hagyományos értelemben vett játék, de a világ legaranyosabb időtöltő marhasága címért simán elindulhatna a Mitoza. Adott egy mag, és mindig két lehetőség közül kell választanunk, hogy az események mivé fejlődjenek. Humoros, aranyos, aki kellően motivált minden befejezést megtalálni, az pedig jó sok időt is eltölthet vele.
[alternatív link]
 

Teljesen lenyűgözött a Clarence's Big Chance című platformjáték, pedig főhőse, a harmincas létére még szüleivel élő Clarence a létező legrondább karakterek egyike. A játékmenet viszont jó: bár a készítők nem is próbálják tagadni, hogy Mario is hatással volt rájuk, adtak egy kis kalandjátékos aromát is a recepthez: főhősünkkel fogkefét, nadrágot és egyéb olyan tárgyakat kell összeszedni, amikkel Clarence kevésbé lesz rettenetes, és akár még randizhat is. Én nagyjából egyórás játékkal szinte mindent összeszedtem, amit a házban találtam, és azt hittem, már a játék vége következik, amikor kimentem az utcára, és kiderült, hogy rengeteg felfedeznivaló van még a játékban. Szóval hosszabb munkakerülésekre is alkalmas, de csak azoknak, akik tolerálják, ha néha pixelpontos ugrásokat kell végezniük.
[alternatív link]

Rá lehet kattanni a Hack Slash Crawl című akció-szerepjátékra, bár sok változatosságot nem mutat. Amolyan flashes Diablo a kicsike: választunk egy fajt és egy kasztot, aztán klikkelgetve irtjuk a szörnyeket fegyverekkel vagy varázslatokkal, ahogy tetszik, miközben egyre lejjebb ereszkedünk egy dánzsönbe. A grafika aranyos, a varázslatokat jól kitalálták, mentés viszont nincs, mert éppen az a cél, hogy egy szuszra minél messzebb eljussunk. Viszont lehet így mindenféle címeket keresni, amikkel következő indításkor felruházhatjuk hősünket. A munkaidő elcseszésére kellemes darab, de azért kisebb hiányérzetet hagy az emberben.
[alternatív link]

Kellemes kis hülyeség a The Moops, amolyan igazi, agyat kikapcsoló, ártatlan kreténség. Mint az alcíme mutatja, vidámságot kell terjesztenünk benne, lehetőleg kombókban. A játéktérben mindenféle szomorú síkidomok vonulnak fentről lefelé, ezeket kell eltalálnunk tréfalabdáinkkal, hogy jobb kedvre derüljenek. Persze csak megadott számú labdánk van, ezért úgy érdemes lövöldözni, hogy egyszerre több síkidomot is eltaláljunk, illetve felhasználhatjuk a néha felbukkanó bónuszokat is (több labda, visszapattintó erőtér, satöbbi). A kivitelezés elég jó, mind a grafika, mind a találat esetén felhangzó debil röhögések jól eltaláltak.
[alternatív link]

Régen láttam az Interlockedhez hasonlóan ötletes logikai játékot. Húsz darab ördöglakatot kell megoldani vagy kedvünk szerint, vagy minél gyorsabban minél kevesebb kattintással. Hála a kiváló grafikának bárhogyan forgathatjuk a feladványokat, amik a 11. szint környékén már kezdenek nehezekké válni. Hosszú távú munkakerülésre is elég muníciót ad, de igényel némi türelmet a felhasználótól.

Aki zsigerből rühelli a tower defense (aka. lövegtornyos) játékokat, nyugodtan zárja be a böngészőablakot, most ugyanis a műfaj egyik (ha nem a) legjobb szériája, a Gemcraft sorozat újabb darabjáról lesz szó. Emlékeztetőül: az első és második részről volt szó az előző blogban, az alkotóval, Hargitai Petivel pedig hosszú interjút is készítettem két éve – merthogy a Gemcraft magyar játék, online nemzeti büszkeségünk.

Az új játék neve Gemcraft Labyrinth, és egyelőre csak annyit tudok hozzáfűzni, hogy wow. Az előző résztől is teljesen le voltam nyűgözve, de ez... wow. A műfaj egyik nagy baja, hogy kicsit egyhangú, amit többek között különböző pályákkal és játékmódokkal szoktak orvosolni a fejlesztők. A Gemcraft Chapter Zero (ami nevével ellentétben a második Gemcraft játék volt) ezen a téren túlteljesített tucatnyi játékmódjával és 78 pályájával. A Labyrinth viszont erre is rátromfolt: a játékosnak egy 13*13-as négyzethálót kell felderítenie, ami bizony 169 pályát jelent. A teljesített pályákból egy labirintus rajzolódik ki, amin vannak különleges négyzetek is (titkos pályák, feltöltendő varázsizék, stb.), az újrajátszhatóságról pedig még több állítgatható lehetőség gondoskodik. A játékmenetbe is kerültek új dolgok, én legalábbis nem emlékszem a korábbi részekből a "bányászható" manaforrásokra és a nagy ritkán felbukkanó repülő lényekre. Egyelőre 50 pályán vagyok túl, és biztosan okoz még meglepetést a játék, de már most is magabiztosan adom neki az ötöst.

És még egy fontos dolog: ugyan a játék ingyenes része is több hétre elegendő munkakerülést rejt, ennek a Gemcraft epizódnak van már prémium változata is (néhány új fejlesztési lehetőség, pálya és képzettségpont érhető el általa). Mindenkit bátorítok arra, hogy megvegye, mert ezzel Petit támogatjuk. Kemény 4,95 dollár, nekem kerek ezer forintot vont le a számlámról – egy Gemcraft-rajongótól ez a legkevesebb, amit Péter megérdemel a sok-sok önfeledten eljátszott munkaóráért.

A könnyed és gyors játékok mellett a hajigálós játékok tartoznak a kedvenceink közé. A Pogo Swing eme műfaj egyik jól sikerült darabja, pedig semmi újdonságot nem hoz. Az alapsztori megmosolyogtató: kell a pénz az 50.000 dolláros rakétás székre, aminek összegyűjtésére a legjobb módszer, ha a hintából próbálnak minél messzebb ugrani - ha már úgyis egy flashjátékban vannak. A fejlesztési lehetőségek és achievementek manapság már kötelezőek, így ebből sem hiányoznak. Remek játék a pénteki levezetésre.

Lehet, hogy csak James Clavell miatt, akinek a Tajpan című regénye (illetve regényfolyamának egyik darabja) hasonló témával foglalkozik, de nekem nagyon tetszik a High Tea. A lényeg a kereskedős játékok szabályaival összhangban a vegyél olcsón, add el drágán, de azért van egy-két csavar is a történetben. Egyrészt a történelmi események hatására az ópium és a tea ára folyton változik, másrészt elég rendszeresen futhatunk bele olyan kockázatos üzletekbe, amivel egy-egy hajónkat elveszíthetjük. És persze, Európából egyre gyorsabban érkezik meg a teát szállító hajó, és egyre nagyobb mennyiséget igényelnek az anyaországban. Márpedig, ha nem kapják meg időben, vége a játéknak. Mindössze tíz évünk van, hogy meggazdagodjunk, ami a korrupt és folyton változó kereskedési viszonyok között bizony sokszor bizonyul kevésnek. A tuti stratégia megtalálása - legalábbis nekem - többszöri nekifutást igényel.

Imádjuk a habkönnyű minijátékokat, amik gyorsan végigjátszhatóak (hadd ne soroljam most fel, itt van a többi hasonló linkje), az Adam and Eve esetében viszont a szokásos játékmenetet nagyon erősen sikerült feldobni humorral. Édes, aranyos, néhány vidám percre egészen biztosan megfelelő lesz.
[alternatív link]
 

Nem újdonság az a fajta ügyességi játék, amiben a főhősnél kisebb bigyókat kell megenni, a nagyobbak elől pedig menekülni, és amelyekben a főhős egyre nagyobbra hízik, míg végül a tápláléklánc csúcsára jut. A Tasty Planet is egy ilyen program, különösebb újdonságot nem hoz a műfajba, a kivitelezése és a hangulata viszont emlékezetessé teszi. Egy kísérleti mosószer szabadul el a világon, először csak baktériumokat, majd levéltetveket, egereket, később még nagyobb élőlényeket és tárgyakat elpusztítva. A végén ennek már kozmikus következményei lesznek, a slusszpoénért érdemes végigjátszani a programot.
[alternatív link]

Hogy a disztrojok rajongóinak is jusson valami a hétre, itt a Zombie Splatter, ami ugyan sok eredetiséggel nem lep meg, de szép és szórakoztató iparosmunka. A feladat a felülnézetes shooterekben megszokott "ölj meg mindenkit", és persze fejlődési lehetőségek is vannak, némi agymunkát legfeljebb az igényel, hogy melyik fegyvert melyik zombifajtánál alkalmazzuk (nyilván nincs értelme messziről lövöldöző zombik ellen láncfűrészt használni). Engem igazából a jól megtervezett pályák vettek le a lábamról, egyszerűek, mégis lehet rajtuk taktikázni, fedezékből osztani az életveszélyt, ilyesmi.
[alternatív link]

Elnézést, hogy napokig nem volt poszt, most egy egész gyűjteménnyel igyekszem ezt jóvátenni. Az előző blogban voltak már a Grow sorozat néven ismert növesztős játékok, amikben különböző elemekre kell megfelelő sorrendben kattintani, és az alapján kell kitalálni a helyes sorrendet, ahogy az elemek egymásra hatnak. Na, ennek a remek szériának volt azóta pár szép képviselője, mindenekelőtt a Grow Valley, ami talán a leglátványosabb a sorozatban, ráadásul a normál mellett van egy titkos befejezése is.

Az egyklikkes láncreakció-játékok egy szép képviselője az Icy Gifts, amiben jégbe fagyott ajándékokat kell feltörni. Az ajándékok kis hatókörben a közeli ajándékokat is "kibontják", és persze vannak mindenféle speckó bónuszok, amik savtócsává változnak, darabokra robbannak, elektromos nyalábokat bocsátanak ki vagy más módokon keresik a kibontandó ajándékokat. Néhány pálya után világos lesz a feladat, a játék végére pedig az is kiderül, hogy elég könnyű programmal van dolgunk. Péntek délutáni lazításnak éppen ideális.
[alternatív link]

Szeretem azokat a játékokat, amelyeknél érződik, hogy a készítők szívvel, odafigyeléssel dolgoztak a részleteken is. Különösen jó ez, ha kedves kis gegeket is találunk a játékban. A ZOM-TV! ilyen. Bár a stílusból adódóan hamar unalmassá válik, a fejlesztési lehetőségek ötletesek (de nem újak), és a többi adásba is érdemes belekukkantani idővel.

Jól működő dolgokon nem szabad változtatni - ennek szellemében készülhetett a ClickPLAY sorozat harmadik része. Újabb 25 pálya, a szokásos stílusban a szokásos zenével, és a szokásos nehézségi szinttel - soha rosszabb hétkezdést.