Közveszélyes Munkakerülő

A hajigálós játékok - így a Madburger is - megunhatatlanok, és az elején még a fejemet is húzom jobbra, hogy messzebbre menjen az aktuális hajítani való, jelen esetben egy hamburger. Igen, jól olvastad. Ami jobban csúszik a wasabi szósztól (Hamburgerbe? Legyen eszed!), magasabbra repül a sörrel való ütközéstől, és jobban vonzza az aranyat a bele rejtett mágnestől. Kretén, na.
Szakácsunk összerakja a művet, és a kemping hátsó sarkába akarja elhajítani Tibinek, de ott leselkedik a burira az összes éhes atlétatrikós nyaraló, szóval vigyázni, nagyot dobni, platty. Fejlesztgetjük addig, amíg el nem jut Tiborhoz a táp, mindenki boldog. Zene idegesítő, grafika cuki, ötlet erős közepes, adjunk rá egy erős közepest, fél óra munkakerülésre mindenképpen alkalmas.

A King's League: Odyseey a sorozat második játéka. A korábbi verzióhoz képest egy-két újítás történt.
A játék lényege, hogy kis falunkból elindulva toborzunk egy csapatot, amivel nevezünk a harcosok ligájába. Egyre feljebb küzdjük magunkat, közben fejlesztjük a harcosainkat, meghódítjuk a királyságot, végül legyőzzük a királyt.
A csapatunkat ötféle harcosból állíthatjuk össze, különféle erősségekkel és gyengeségekkel. Az én tapasztalatom szerint sok különböző kombináció is eredményes lehet, érdemes az ellenféltől ellesni néhány trükköt. Ugyanakkor a várható csapatról nem tudni semmit, maximum második nekifutásra lehet specializált csapatot vinni. Így én egy ütősnek gondolt csapattal toltam végig az egészet. Kristályok segítségével szintet is tudnak lépni embereink, valamint kétszer specializálódni.
A szűkös keresztmetszet az idő. Két csata között csak bizonyos felkészülési időnk van. Embereinket tudjuk a minden hónapban megújuló tréning-pontjainkból fejleszteni, de ez napokba telik. Egy város elfoglalása is napokig tart, a küldetések teljesítésével is fogy az időnk. Egy fontos tipp: ha a térképen megjelenik egy kis popup, hogy különleges tehetség bukkant fel valahol (forest, city, stb), akkor ott gyorsan indítsunk toborzást. Így juthatunk magas szintű, specializált egységekhez aránylag gyorsan és olcsón.
Összességében jó kis játék, bár idővel kissé egyhangú az edzés-harc-edzés-harc kombináció.

Bár autós jogosítványom még nincs, mások tapasztalata és az utcán látottak alapján a parkolás a jogosítvány megszerzésének egy sarkalatos pontja. Nos, a Parking Mania talán segíthet egy kicsit a felkészülésben, de a kávé és ebédszünetre kikapcsolódásnak azért alkalmasabb. Nem cifrázták túl a készítői, egy megadott helyre kell beparkolnunk, közben bónuszokat szedhetünk össze, illetve időnként a forgalomra is figyelnünk kell. Nem egy rossz darab, de azért láttunk már jobbat a műfajban.

Kap egy dupla szóbeli pirospontot, aki megmondja, minek a klónja az Abduction. Én konkrétan emlékszem egy ilyen játékra, mégsem jut eszembe, segítsetek! Szóval itt és most embereket muszáj halászgatni, mert kell a húsuk konzervnek. A feladat látszólag egyszerű, ráadásul kővel is lehet őket dobálni (meg teherautóval), a pépes husi is ér. Minden pályán valami más extrém feladat van, amit muszáj megcsinálni a továbblépéshez, és a gyűjtött pénzből meg a cuccost lehet fejleszteni (jobb emelőke, gyorsabb járgány, hatékonyabb konzerv-készítő, erősebb pajzs). A kerettörténettel, a grafikával, a zenével és a poénokkal együtt nekem nagyon bejön (bár ha a tegnapi roninost szemétparasztnak éreztétek, akkor erre szerintem két szp címke járna).

Kis aranyos semmiséget kerestem, erre belebotlottam a Hard Way-be. Az elején nagyon etetős, tök egyszerű a feladat, kattintással vagy space-szel minden akadály legyőzhető, vagy eldobja rá a katanáját a kis szaladó emberke (aki csak azért nem szamuráj, mert Kappa lelőtte a minap a megnevezést, úgyhogy ronin lett belőle), vagy ha közelebb van az ellen, akkor suhint egy nagyot felé. Kész, ennyi az egész. Amiért engem már jóideje odabilincselt (annyira, hogy a screenshot-ot végül csak úgy lőttem egy újrakezdésnél, mert amíg folyamatában nyomkodtam, nem jutott eszembe), az az, hogy mindig kitalál valami újat. Mire rájövök, mi a teendő a leereszkedős híddal, vagy a gyorsan egymás után jövő akadályokkal, már egy nyilas kezd el lövöldözni rám, akivel megint más módszerrel kell végezni. Egyszerű, mint a faék, de aki kedveli az önmagával való versengést, az szerintem talál benne kihívást. Aki meg a többiekkel akar, az a game over feliratot lesz szíves lefényképezni, aztán vagy ide kommentbe linkelni, vagy pedig küldjétek be, ezer éve volt mesterlövés, szívesen csinálok belőle posztot is.

Valahogy így képzelek el egy romantikus filmbe oltott flashjátékot. A Jim Loves Mary mindkét műfaj kötelező elemeit felvonultatja: egyrészről van a szerelmespár, akik a szülők tiltakozása miatt nem lehetnek egymásé, de ők ebbe természetesen nem akarnak beletörődni, másrészről vannak akadályok, kapcsolók és egyéb elemek, amitől platformjáték egy platformjáték. Annak viszont egy egészen kellemesre sikerült darab, szóval ha nem riasztja el az embert az alapsztori, akkor kellemes időtöltést biztosíthat.

A mai ajánlat egy grafikailag minimalista stratégiai játék, a Medieval Wars 2. A jól bevált méhsejtekre osztott térképeken kell lenyomnunk az ellent. Az aranyat búzamezők, bányák, piacterek termelik. Külön vicces, amikor egy almásért zajlik véres küzdelem. Az egységeink az ilyen játékokban jól bevált sztereotípiák. A hadseregünknek a tornyaink száma szab korlátot. A tornyok idővel fejlődnek, és újakat is el tudunk foglalni. Érdemes figyelni az egyes területek védekezésre adott bónuszait, mert döntőek lehetnek a csata kimenetére nézve. Az íjászokat pedig nem szabad lebecsülni, mert egy jól elhelyezett longbowman sok mindent eldönthet.
A játéknak apróbb hibái is vannak. Néha csak másodjára lép oda az egységünk, ahova szeretnénk. Az íjászok lövése se mindig egyértelmű számomra, néha átlőnek a hegyen, néha nem. A menü is hagy kívánnivalót maga után. A küldetés befejezése után visszaugrik az első küldetésre, így mindig újra ki kell választani a legújabbat. Sajnos csak egy hadjárat van. Vannak cserébe játékosok által generált térképek, bár ezek nekem iszonyat lassan töltődnek be.
Ami viszont nagyon tetszik, hogy nem érzem azt, hogy csak legázolom az ellenfelet, hanem gondolkodni kell, mit milyen sorrendben és milyen egységekkel tudok elfoglalni.

Kappa ajánlotta figyelmünkbe (milyen jó, hogy ő nem foglalkozik a stílussal, ugye? :D) a Scene of the Crime legújabb részét (korábban már kettő volt nálunk, aki végigjátszotta, szerintem emlékszik a sorozatra). Ezúttal is nyomoznunk kell, de igen érdekes fordulatokat vesz a történet, és a vége is egészen meglepő. Immár a tábla jól látható, a bizonyítékoknak külön raktára van (most ott kell időnként keresgélni), és egy-két kivételtől eltekintve egészen egyértelmű, hogy mikor mi a teendő. Egyre jobban tetszik nekem, nem csak azért, mert a grafika immár egészen fogyasztható, hanem mert teljesen lebilincselő, ahogy rakosgathatjuk egymás után a nyomokat.

Ünnepeljük meg a hétvége érkezését egy jó kis disztrojjal. A Stop GMO 2 lidérces álmaik legszörnyűbbikét eleveníti meg: a génmódosított növények öntudatra ébrednek és zombiként támadnak ránk. Isteni szerencse, hogy bőséggel akad gépfegyver a zsebünkben amivel irthatjuk őket, ráadásul ezért pénzt is kaphatunk, amiből természetesen fejleszthetjük fegyverarzenálunkat és az egyéb segítségek előbukkanását is serkenthetjük.

Mostanság vonzom az egyszerű játékokat. Ilyen a Desert Defence 2 is. Egy sivatag közepén állunk magányos tornyunkkal, amivel körbe pörögve irtjuk a ránk támadó ellenséget. Nem derül ki, mire ez a nagy háború, de kit érdekel?
A tornyunkat a szokásos módon fejleszthetjük (tűzerő, gyorsaság, életerő, pajzs, stb.) Az ellenségek változatosak, van, amelyik távolról lő, és van kamikaze is. Engem kicsit a Dűne 2 harci járműveire emlékeztetnek. Érdemes megnézni mindegyiknek a sebzését, és az elején lekapcsolni a legnagyobbat ütőket. A játék nekem már a közepétől nehezedett, nem egy sétagalopp. A fejlesztések közül a támadó bot szerintem használhatatlan, a javítás, a pajzs és a repülő kombó viszont elengedhetetlen a győzelemhez.
A zene már rövid távon is idegőrlő, de csak egyben kapcsolható ki a lövés hangjával, ami nélkül meg mit ér egy disztroj? Rövid munkakerülésre alkalmas, de nem egy többször végigjátszandó darab.

A Minimről először az Atomix nevű kémikus klasszikus logikai játék jutott eszembe, de aztán kiderült, hogy köze sincs hozzá, inkább a számokat kell hozzá ismerni 1-10-ig. Ha ez bonyolultan hangzik, akkor sicc innen. Aki maradt, annak bele is kezdenék:

Egy térháló csúcsaiban számok vannak 1-10 között és ezt a térhállót kell lebontanunk egyetlen szabály alapján: Ha két éllel összekötött szám egyenlő, akkor hopp, összevonjuk őket, méghozzá eggyel nagyobb számmá. Két darab kettesből egy hármas lesz, két hármasból egy négyes, és így tovább. Mivel ez hosszútávon elég unalmas lenne, megbolondítják seciális számokkal, lehet hozzáadni a számokhoz és kivonni belőlük, valamint meg is lehet szorozni őket kettővel. Cél, hogy elfogyjanak az élek és egyetlen szám maradjon. Kicsit bonyolultan hangzik, úgyhogy lássunk is neki! Kellemes nyugtató, zenés, gondolkodtató  játék!

Mivel a csapból a cloudok folynak, az ablakon kinézve is felhőket látok, ezért itt van nektek a Cloud Wars 2. Aki már látta az előző részt, vagy hasonló játékot, az nem fog meglepődni. A fejlesztők megelégedtek 15 új pályával, és plusz egy opcióval, mellyel az egész eget napossá tudjuk varázsolni.
A játék lényege, hogy hizlald a felhőd, küld  rá az ellenségre, és veled legyen tele az ég. Egy-két pálya kis taktikázást követel az elején, de kis szerencsével egy lendületből végigvihető.

Eddig valahogy elkerülte a figyelmemet ez a jó kis stratégiai játék, de most gyorsan be is pótolom az elmaradást: itt a Two Powers 2. A játékban KínáJapánban kaszabolhatjuk szamurájokkal az ellenséget, közben nindzsákkal kémkedhetünk, orvgyilkolászhatunk.
A játék egyszerre egyszerű és bonyolult. Borzasztó egyszerű, mert egyszerre csak egy aktív seregünk lehet, leszámítva a helyőrségeket. Minden körben egyszer támadhatunk a seregünkkel, egyszer tudunk hadsereget toborozni stb. Ugyanakkor a gazdasági oldalra is erősen oda kell figyelni, mert minden támadás a seregünk méretétől függő költséggel jár. Van, amikor nincs elég pénzünk támadni az adott sereggel, várni kell, míg gyűlik az arany. A játék bonyolultsága, hogy soha nem lesz elég pénzünk, elég nindzsánk és elég információnk. Vagyis tényleg stratégia kell. Az ellenfelet ugyanakkor könnyű kicsinálni, elég elfoglalni a fővárosát. Ugyanígy lehet minket is kinyírni. Terjeszkedni pedig gyorsan kell, mert a pénzünk és a toborozható katonák száma is a birodalmunk méretén múlik.
Néhány tipp: nindzsákra sose sajnáld a pénzt. Az ellenfél fővárosába érdemes hármat-négyet küldeni, így nagy eséllyel tájékoztatnak az ellenfél terveiről. A megtámadandó területekre is be lehet dobni egyet, hogy felmérjék az ellenséges sereget. Így csak a szükséges sereggel kell támadnunk, pénz spórolva. Minden támadás a sereg létszámának felébe kerül. A nindzsáknak van esélye az ellenfél seregének parancsnokát is megölni, bár ez nekem magas rangúaknál még nem sikerült. Mindig figyeld a közhangulatot, mert a fellázadó pénztermelő provinciák elvesztése mind pénzben, mind időben nagy veszteség, és megpecsételheti sorsunkat. Ugyanakkor a lojális régiókat gyorsan extra adóval kell sújtani :) A többire majd mindenki rájön magától.
Ami számomra külön mulatságos, hogy csak normál és hard fokozat van. Aki az easyt kereste, az rossz helyen jár. Ez a szamurájok útja.

A point'n'click játékok műfaja finoman szólva sem az én világom, szerencsére vannak olyan szorgalmas munkakerülőink az olvasók között mint kj, aki nem csak leírást, de még képet is mellékelt a Searching for the Elephant-hoz. Mint írja, "találtam egy jó kis point and click játékot, kissé abszurd fekete-fehér látványvilággal, kellemes zenével és hang effektekkel. Egy játékcica kis barátját, egy meglehetősen furcsa elefántot kell utolérnünk, közben ötletes, teljesíthető feladványokat megoldanunk." A feladványok valóban nem túl nehezek (hiszen nekem is sikerült túljutnom az első két pályán), de a képi és zenei világ miatt mindenképp megér egy próbát.

Jó kis lövöldözős játék a mai kínálat: Droid Assault. Kis robotunkkal kell egy zárt arénában az ellenséges droidokat levadászni. Ehhez kezdetben csak kis pisztollyal pufogtatunk, majd az ellenfélből kinyert vasból egyre komolyabb fegyvereket építhetünk. Természetesen fejleszthető a sebességünk, a páncélzatunk, valamint a fegyvereink statisztikái.
Aránylag könnyű az irányítás, egyszerű a játékmenet. Ugyanakkor már az első negyedben pár pálya elég kemény, így ha nem kapunk gyorsan észbe, gyorsan elpukkan a kis robotunk. Jobb odafigyelni, és az első pár másodpercet meneküléssel tölteni.
A zene nekem kicsit monoton, de le lehet vezetni a pusztítási vágyakat.

Mai TD adagunkat a Fallen Empire adja, egy orosz játékfejlsztő stúdió szülötte. Egészen más játékélményt ad, mint a legtöbb TD, amolyan orosz-kreatív nézőpont. Egyrészt a grafika csodálatos, mérföldekkel van a legtöbb hasonló játék előtt. A zene is nyugtató, csak semmi rohanás. Toronyból először csak kevés van, egy ami a légi egységeket lövi és egy, ami a földi egységeket. Ezek viszont gombnyomásra átkonvertálhatók egymásba, igény szerint. Upgradelhetőek, átalakuláskor a másik torony is fejlesztett lesz. Később érkezik még egy-egy erősebb torony, egy ágyúzós splash damage-el, disintegrator, ami.. drága, ritkán lő, szóval csak akkor lehet hatásos, ha legalább 10 van belőle. Egy próbát mindenképpen megér, egyszerű, de mégis nagyszerű, egyre azonban vigyázni kell. Ugyan lehet folytatni egy játékot a continue game-el, de csak egy slot van. Ha véletlen new game-re kattintasz, akkor oda az eddigi játékod, lehet level 1-ről indulni. Borzasztó őrjítő. Viszont vannak repülő szemek, térdig gázolunk a hullákban, és már normal szinten is elég nehéz, hard fokozaton meg szinte mission impossible. Nálam ötös.

Ez egy habkönnyű ugrálós játék. Egy kis Prince of Persia, egy kis Doodle Jump, és kész is az Unlucky Robber. A sivatagi rablónk inkább ütődött, mivel minden pályán rácsukódik a piramis, amint elemeli a kincset. Ezután nincs más hátra, mint felfelé ugrálva menekülni az alulról jövő karók elől. Szerencsére a kincs gazdái telerakták a pályát pörgő-forgó malomkerekekkel, melyekbe kapaszkodva el lehet érni a pálya tetején lévő kijáratot. Útközben még több kincset, vagy bónuszt adó tárgyat szedhetünk össze. A pályák között fejleszthetjük ugróképességünket, szerencsénket, vagy a gatyánkban lévő mágnest.
A játék egyszerű és csupa ismerős elemet tartalmaz. A fizikához sok köze nincs, de az irányítással se kell bajlódni, a rablónk mindig felfelé ugrik, így könnyen teljesíthetőek a pályák. A mágnesre érdemes rágyúrni az elején, sok felesleges ugrálástól megkímél minket.
Tartós munkakerülésre nem alkalmas, de egy kis kikapcsolódást megér.

Egy finom kis minimál űrbéli stratégiai játékot ajánlok figyelmetekbe. Az űrben kell küldetéseken keresztül szítani a lázadást az elnyomók ellen, blablabla. Magyarul fejleszted a bolygódat, űrhajókat építesz, és lövöd az ellent. Ez eddig egyszerűnek tűnik. Ami szerintem egy kis pluszt visz az egészbe, hogy vannak mellék-küldetések, mint például egy konvoj levadászása. Utána jön az igazi meglepetés: a harmadik küldetésben már az ellenséges radarokat kikerülve kell lopakodnunk, majd egy nagy csatából kimenekülnünk. A tartalom elég változatos.
Sajnos az irányítás botrányos, vagy én nem jöttem rá a nyitjára. Második nekifutásra elég nehéznek is tűnt, bár ez lehet a pénteki lendület rovására írható. Ami további rejtély, miért vezettek be egy 100 hajós flotta limitet, ami megakadályoz minket, hogy a legócskább hajókkal spammeljük tele az űrt.
Az ellenfél által sikeresen alkalmazott stratégia, hogy 5-8 csapatszállítót dob a bolygónkra, és míg hajóink a kísérőket pufogtatják, addig szépen megszállják a bolygót. Én pont a bolygók megvédésében láttam a legnagyobb kihívást, nem sikerült jó stratégiát kidolgoznom rá. 10 plazmaágyú mellett is elsétáltak a kis piroskák.
Hasonló játékot már láthattunk, de a változatos küldetések kis új színt hozhatnak.

A Lazerman egy tipikusan agyzsibbasztó, gondolkodást nem igénylő ugrálós végigrohanós ügyességi platformjáték. Nekem valamiért a Jazz Jack Rabit ugrott be, csak a díszlet más. Egy kis golyóval vagyunk, ami oda ugrik, ahová az egérrel kattintasz. Kb az ötödik pályán jöttem rá, hogy ha nyomva hagyom  az egeret, akkor folyamatosan ugrik, pattan a falról, igazi kis gyilkológép lesz belőle. Minden pályán 5 villáskulcsos dobozt kell megszerezni, majd a portálon kijutni. Egyszerű, ugye? Csak egy kis tipp a bossok legyőzésére: Szájat alulról ütni! :) Zene jófajta 8 bites prünytyögés, 20 percet simán el lehet vele tolni.

Habkönnyű point-n-click, interaktív mese, kézzel rajzolt képregény - ez mind benne van a The Grey Rainbow-ban. A zene is szívet melengető, kedvesen naivak a rajzok, egyszerűek a fejtörők (néha túlságosan is), és megejtően fekete-fehér a világ, ami itt megjelenik. Igazi, gyerekkel is játszható, mesés kis játék, nem váltja meg a világot, de arra, hogy kicsit elmosolyodjunk, tökéletesen megfelel. Nem pár perces a történet, legalábbis akit a sztori is érdekel, sokat kell olvasni-fordítani (a nyelvezet szerencsére egyszerű, még én is könnyedén megértettem), sok benne a mese, és kevés az akció. De kit érdekel?

Rajongok a szovjet teherautókért (részint a címbéli, kissé sablonos indok miatt :D), úgyhogy megörültem, mikor Kappa ajánlásában rátaláltam az Ural Truckra. Háromféle küldetést sodorhatnak elénk: adott darab rakományt kell célba juttatni, sérülékeny rakománnyal kell ugyanezt tenni, vagy minél gyorsabban kell eljutnunk a célba. Teljesítményünkért pénzt kapunk, amiből pedig fejleszthetjük az Uralunkat. Tisztességesen megcsinált darab, ami pont kitölti az ebédszünetet.

A Renegade Racing egy egyszerű autóversenyzős játék, kis kaszkadőrködéssel összekötve. Ha csak folyamatosan száguldunk a pályákon, akkor is simán végig tudjuk játszani. De ha komolyan vesszük a dolgunkat, akkor minden pályán teljesítjük az előírt számú hátraszaltót, hátsó keréken száguldást, fejjel lefelé repülést. Ezekkel extra pénzt is kereshetünk, gyorsabban fejlesztve járgányunkat.
A megvásárolható gépezetek között szerepel iskolabusz és mentőautó is. Láttunk már hasonlót, igazi meglepetést nem tartogat. Nem egy órákig izgalmas játék, de kis délutáni kikapcsolódásra pont alkalmas.

Mai kalandunk az idiotizmus posványába vezet minket, a Frogout egyszerre kretén, ügyességi és logikai, sőt, valami azt súgja, hogy a végefelé szemétparaszt is. A kerettörténet szerint a környezetszenny... bla bla bla kit érdekel, ugorjunk (ééérteeed). Szóval breki, hívjuk csak Björknek, így legalább ki tudja mondani a saját nevét, éhes, véresszájú szúnyogokra vadászik, tud ugrálni, és nyelvet nyújtani. De azt jó messzire.
Mindig valami mocsári szeméttelepen kell tereptárgyakat megmásznia, nyelvvel odébb pakolnia, hogy hozzájusson a napi betevőhöz, amik morbid módon őt sebzik, szóval nem hozzáérni, csak benyelni. Ügyesen is kell matatni és nyelvkombózni, meg ésszel is: ki kell találni, hogy melyik ajtót nyitjuk nyelvvel és milyen csuda csellel csaljuk ki csillió csemegénket.
25 pályán kell átverekedni magad, hogy eljuss a főbosshoz, az ultimate szúnyoghoz, ami légyre és egy mutáns T-rexre is hasonlít. Kiszabadul-e a végén a grínpíszes osztag? Megmenekül-e a világ? Elrontja-e a gyomrát a sok szúnyoggal? Elkap-e valami csúnya vérfertőzést tőlük (ééérdeeed)? Ezekre mind választ kapunk, de nem lőném le:). Jó szórakozást!

Breaking, megjelent a Cursed Treasure 2! A szerkesztőség két tagja is villámgyorsan rávetette magát, és vessetek a mókusok elé, én leszek a kevésbé lelkes! Szóval egy közel tökéletes első rész után az embernek vannak elvárásai, na! Amit most kaptunk, ugyan rendkívüli mélységekbe taszítja a GDP-t, sőt, talán még az EURHUF árfolyamra is hatással van, ám így is gyakorlatilag csak egy újabb kiegészítő küldetéscsomag az első részhez képest. A grafikán keveset változtattak, de az eléggé izzadságszagú lett, inkább csak káoszt hoz. Kb. 3 pálya kellett, mire átláttam, szóval vagy én fejlődtem vissza, vagy a felhasználói felület, mindkettőre van esély. A pályák szerintem nem lettek kiegyensúlyozva, mondhatni túl könnyűek. Az első 2-3 hullámban kötelezően kibontod a mana és pénztermő kutakat, utána pedig dúskálsz a pénzben, el sem bírod költeni. Az első meglepetés a kilences pályán ért, az utolsó 6-8 hullámot már gyorsítva átpörgettem, esélyük sem volt a gyémántok közelébe kerülni, a boss viszont... Nos... küzdelem nélkül hámozta át magát a védelmemen.
Összegezzünk. Zene szokásos, de nem jellegzetes. A játék önmagában jó, de nem második rész, inkább csak új pályák. Küzdeni kevesebbet kell, illetve nem hoz nagyon új ellenségtípust, csak a jól beváltakat. A tornyok is ugyanazok szinte, mint az első részben. Böcsületes iparosmunka, de ezektől az alkotóktól, az eddigiek fényében ez így kevés.

Ártatlanul megnyitom az ArmorGamest, erre mit tolnak a képembe? Cursed Treasure 2! Ezt a játékot szerintem nem nagyon kell senkinek se bemutatni. Az előző rész és a folytatása óriási siker volt.
A játékmenet nem változott, első ránézésre nekem csak az új grafika szúrt szemet (szerintem hátrányára változott). A pályák között is van ismerős. A második rész felhasználóbarátabb lett. Jól látszik, mire van pénz és mire nincs. A tornyok építéséhez szükséges pénzt az ikon feltöltöttsége jelzi. Az upgradek is vagy pirosan vagy zölden világítanak, attól függően, ki tudjuk-e fizetni.
Vannak érdekes újdonságok bőven. A mana- és arany-termelő lelőhelyekre most nem tornyokat kell építeni, hanem manáért cserébe tudjuk unlockolni. Jól meg kell fontolni, mit hova fektetünk be. Vannak még plusz épületek a pályán, ezek vagy ellenségeket küldenek ránk, vagy gyógyítják a hősöket. Ezeket is le tudjuk bontani, de ez sok energiánkba fog kerülni.
Új ellenfeleket is alkottak. Én jót nevettem a lovagon, aki elkezdett sprintelni, miután lelőttem róla a páncélját. Megjelentek repülő ellenfelek is, és sok más finomság. Kicsit az az érzésem, hogy minden pályának az eleje nehéz, míg be nem indul a mana és az arany, utána már csak rátenyerelünk a space-re, és pöröghetnek a hullámok. Igaz, néha a végső boss meg jól meglep, szóval azért nem árt elkölteni a pénzünket.
Tartok tőle, hogy a GDP zuhanni fog az első negyedévben.