A fekete mágia nagyon hasznos tud lenni bizonyos célok elérésében (például a mesésen gazdag királyfi eliminálásában), ugyanakkor megesik, hogy a fagyi visszanyal, az áldozat pedig kimászik sírjából, és nem hálálkodni. Mi meg elugrálunk vele a célig, időnként fejvesztve, innen is a cím: Headless Zombie. Maga a játék amúgy inkább cukiságfaktorban erős mintsem a nevéből általában következő véres disztrojban, lásd a mellékelt ábrát. A találatért köszönet Lászlónak!
A hétfő a legpocsékabb nap az egész héten, de van, ami feledtetni tudja ezt: egy szemétparaszt játék. Például a Red Ball 4 Vol 3, ami elsőre egy ugrálós platformjátéknak álcázza magát, de hamar kiderül, hogy igazából csak szemétparaszt, részben az irányítás, részben a pályák nehézsége okán. Tizenöt darab pálya áll rendelkezésünkre ahhoz, hogy megakadályozzuk a világ teljes elszögletesedését - és megritkítsuk a haj- és idegszálainkat.
A dolgos munkahét végére jöjjön egy relaxálósabb játék, a Signum Project. Kifejezetten egyszerű, adott számú vonallal kell összekötni adott számú pontot (papíralapú verziója az, amikor négy vonallal kell kilenc pontot összekötni), ehhez pedig illő módon egy szintén egyszerű, de kellemes grafika valamint nyugis zene társul.
Mai játékunk főhőse Bob, a betörő, aki a felismerhetőség kedvéért minden élethelyzetben börtöncsíkos szerkóban és orra biggyeszthető álarcban mutatkozik. Vagy inkább nem mutatkozik, erőssége ugyanis az áldozat (biztonsági őr, rendőr, kutya, ilyesmi) észrevétlenül, hátulról történő lebunkózása, de a különféle biztonsági berendezések kiiktatásában, valamint zárak feltörésében sem éppen kezdő, nyíljanak bár kulccsal, kóddal, vagy lakattal. Mindehhez pedig az árnyékban teljesen észrevétlen tud maradni úgy a különféle őrszemek, mint a biztonsági kamerák előtt. Ennyi tehetséggel nem is csoda, ha ő leplezi le... de nem spoilerezünk, tessék learatni minden egyes szinten a fent részletezett bűnöző tevékenység romlott gyümölcsét, majd büszkén feszíteni a tévé előtt, hogy már megint bekerültünk a bűnügyi hírekbe. Csak arra vigyázzunk, nehogy túl sokszor szólaljon meg a riasztó, mert akkor lefülelnek a zsaruk. Akinek nagyon bejön a Bob the Robber 2, az kipróbálhatja az első részt is, de kezdetnek azt nem annyira ajánlom, a folytatás sokkal kiforrottabb.
Nem érek rá, de hogy ne maradjatok poszt nélkül, itt van nektek a Manufactoria, ami szerintem a programozós-kilogikázós kategória királya. Egy gyárban dolgozunk mérnökként, és robotok minőségellenőrzését, később szerelését végezzük. Minden robothoz van egy szalag kék és piros (később ezenfelül zöld és sárga) pöttyökkel, a cél pedig, hogy a kapott négyzethálóba addig pakoljuk a különféle alkatrészeket, mígnem az így elkészült masina pont azt csinálja, amit a pályához kapott feladat előír. Például a fenti képnél a kijáratba juttatja azokat a robotokat, amiknek a szalagja két kékkel végződik, a többit meg lehajítja valahova máshova. Egyszerűnek tűnik, de az utolsó pár feladat NAGYON megizzasztja azt is, aki egyáltalán eljut odáig. A kissé borzalmas grafikáért pedig Sosztakovics 9. szimfóniája több mint kárpótol.
(Igen, tudom, hogy a fenti feladatra van sokkal egyszerűbb megoldás is, de egyrészt nem akartam lelőni, másrészt úgy unalmas lenne a screenshot. :))
Gergőtől érkezett az Escape from 26 linkje, amit ezúton is nagyon köszönünk neki. Ami engem személy szerint lenyűgözött benne, az a grafika – pár éve még egy normál pc-s játék se szégyenkezett volna vele. A másik érdekessége a sztori – van ugyanis 26 darab, rendkívül élethűen berendezett kalitka, amikbe emberek vannak zárva, ebből az egyikbe mi. A kérdés csak az, hogy ki tette ezt és mi célja volt, a válasz pedig kiderül a játékból.
Három felderítőhajó nekivág lakható bolygókat keresni, aztán talál helyette egy furcsa űrállomást, ami beszippantja hármuk közül a legjobb pilótát. A többiek persze erre önszántukból utána, már csak azért is, mert az általunk irányított AMU-01 pilótája, Rua, történetesen az elveszett pilóta ikertestvére. Odabenn aztán furcsa dolgok történnek... Jó kis bullet hell a Cube Colossus, ha valaki az első pár pályán azon mélázna, hogy miért az egérrel mozgunk és a billentyűzettel korrigáljuk az auto-aimet, az várjon türelemmel a végéig, és ígérhetem, rá fog jönni. A történetből viszont sokkal többet is ki lehetett volna hozni, kár érte - bár ha azt tekintjük, hogy egy szem középiskolás távol-keleti gyerek dobta össze az egész játékot, így is le a kalappal. Csak húsz pálya van (meg egy bónusz), de még a legjobbak se számítsanak arra, hogy végig lehet szaladni rajta: legyen elég annyi, hogy a történet befejezéséért a Kongregate-en hard badge jár.
Jó, tudom, nem zselé, valami trutyi, de ezt mégse akartam a címbe írni. Na meg tulajdonképpen mindegy is, a lényeg, hogy a JellyGo-ban Cloud Wars-stílusban lehet irtani az ellent, míg kékbe nem borul az egész világ. Annyival viszont jobb is ez a Cloud Warsnál, hogy kevesebb a véletlenszerűség benne, és több a taktikai lehetőség. Bázisainkat ugyanis háromféle irányban fejleszthetjük: a házakban szaporodik a trutyi (minél jobban fejlesztjük, annál gyorsabban, és annál több fér el benne), a tornyokban keményen védekezik és lő a közelben elhaladó idegen csapatokra, a laborok pedig 25, 50, ill. 75 egységért távolról lefagyasztják, megmérgezik, vagy közvetlenül a mi oldalunkra állítják a kiválasztott ellenséges bázist. Mindehhez van 80 pálya (némi ismétlődéssel - a későbbiek a korábbi pályák nehezített változatai), akinek bejön az ilyesmi, akár napokig is ellehet vele.
Ha valaki esetleg unná egész nap a dinókat bömböltetni, és már a mostanában posztolt nagyobb lélegzetű játékokból is kifogyott volna, annak itt egy másik szösszenet, a Chain Master. Nem egy bonyolult darab: van egy (vagy néhány) meghatározott irányba forgó fogaskerekünk, ennek a hajtását egy lánccal (vagy láncokkal) kell áttennünk a többi fogaskerékre úgy, hogy azok a jelzett irányba forogjanak. Rövid munkakerülésre alkalmas, könnyed kis játék.
Hogyan tegyünk szert minél jobb értékelésre egy tartalmilag nem túl gazdag, rövid idő alatt összedobható - és végigjátszható - flashjátékkal? A válasz a Robot Dinosaurs That Shoot Beams When They Roar fejlesztői szerint: tömjünk a kevés tartalomba minél több agyamentséget, például kérjük meg barátunkat, hogy üvöltsön indokolatlan módon, majd az így kapott hangeffekteket használjuk fel dinóüvöltésként (a dinók ugyanis folyton üvöltöttek, mintha kéne, nyilván). Úgy tűnik, a módszer működik, nekem pont erre volt szükségem, hogy napjaim kaotikusságát és nyauuuuuu hirtelen távozása feletti bánatomat legyen mibe fojtanom. Headset kötelező!
Az escape room játékok kifejezetten nem a kedvenceim (= béna vagyok hozzájuk), szerencsére mások kedvelik, és időnként be is küldenek egyet-egyet. Most Ádámtól kaptuk meg a Humanoid 47 linkjét, amihez csak ennyit fűzött röviden: "Ha nem is játssza végig valaki, akkor is érdemes megnézni az intrót, és benézni az egyes szobákba. A rajzok és a színek lenyűgözőek." Ehhez még annyit hozzátennék, hogy engem a zene is megfogott, de a műfajt továbbra sem érzem könnyebbnek.
Régen volt már rendes zombiölős disztroj, szóval a hétfő túlélésének örömére következzen a Zombo Buster. Kicsit TD, már abban az értelemben, hogy egységeket kell lepakolnunk liftekbe, amik aztán szépen lövik az ellent, akik viszont nem egy valamilyen útvonalon, hanem emeletenként érkeznek. Azt szerencsére nem is kell mondani, hogy többféle zombi támad ránk, és a saját egységeink is fejleszthetőek, úgyhogy minden adott a kellemes munkakerüléshez.
A régi ismerősökben az a jó, hogy nem változnak sokat, és mindig tudjuk, hogy mire számíthatunk tőlük. A Clickplay sorozat legutóbbi tagja is pont ilyen: már a legelső klikkelésre tudjuk, hogy mi várhat ránk a játék során. Szerencsére nem is kell csalódnunk, és bár az ötlet nyilvánvalóan nem olyan friss és eredeti, mint legelőször, de napi elklikkelgetni valónak megteszi.
Kedves Mindenki!
Nem vagyok az a szó nélkül eloldalgós fajta, úgyhogy engedjétek meg, hogy ezúton köszönjem meg nektek az elmúlt évek minden örömét és szépségét. Nagyon szerettem ezt a blogot, meg az elődjét is, és számomra mindig nagy tisztesség lesz, hogy elmondhatom magamról, szerkesztője voltam. Sajnos, úgy fordult az életem (meg a munkám), hogy minden szerelemprojektemet fel kell adjam, egészen egyszerűen maximális időhiány miatt. Vérzik a szívem, három hete vajúdok a bejelentésen, de azt hiszem, tisztességesebb emelt fővel távozni, mint önmagamat folyamatosan becsapva a többieknek betarthatatlan ígéreteket tenni. Ha időm engedi, maradok továbbra is lelkes játékos és kommentáló, szívből remélem, hogy ez az idő nem várat túl sokáig magára.
Viszlát, és kösz a halakat! Elnézést az okozott kényelmetlenségekért! :)
...idegen civilizáció? A kérdés megválaszolásában segít a How Smart Are You?, afféle könnyed hét végi levezető agytornaként szolgálva. Egy idegen bolygóra kerültünk ugyanis, ahol logikai fejtörők segítségével próbáljuk megfejteni a titkukat, meg hogy mégis kicsodák-micsodák ők. Szerintem pont kellemes nehézségű darab, bár akad olyan, amin elsőre átszaladtam, némelyiken viszont azért kellett egy kicsit gondolkoznom is.
Két műfaj egészen jól sikerült kombinációja a ClickBattle: van egyrészt a sávokban támadó ellenféltől bázist megvédős része, melyeknél tornyokkal védhetjük meg magunkat a támadóktól, másrészt pedig a párosíts és tüntess el elemeket módszerrel tudunk varázslókat küldeni a gaz betolakodók ellen. Noha ezekkel inkább külön-külön szoktunk találkozni, így együtt sem alkotnak rossz párosítást.
Folytassuk a hetet egy nem túlzottan bonyolult játékkal, ami amúgy tökéletesen alkalmas arra is, hogy gyerekeket ültessünk le elé anélkül, hogy a lelki világukat vér és zombik tenné tönkre fél perc alatt. A Live Puzzle 2 a mai alany, ami tényleg annyi, amit mutat: egy élőképes puzzle, amit nekünk ki kell raknunk. 10 pálya van, egyik se halálosan bonyolult, de gyerekeknek tényleg ideális.
Megint egy vegyes műfajú játékot ajánlok a figyelmetekbe, méghozzá elég különös keveréket: mint a cím is mutatja, az RPG Shooter: Starwish egyszerre scrollozós-lövöldözős-fejlesztős disztroj és beszélgetős-személyiségfejlődős RPG egy leheletnyi randiszimulátor-beütéssel. Ha el akarnám venni a kedveteket tőle, akkor azt mondanám, hogy egyetlen fejlesztő munkája (a zenét leszámítva), és az is tulajdonképpen úgy kötött ki a shooter műfajnál, hogy ahhoz volt a Kongregate-en tutorial - így aztán a grafikai megjelenés, az átvezető jelenetek (és bennük az animáció teljes hiánya), meg sok más apróság rendkívül kezdetleges hangulatot kölcsönöz a dolognak. De mivel nem elvenni akarom a kedveteket, hanem épp ellenkezőleg, inkább az erősségeket sorolom fel: nagyon jól megírt, részletesen kidolgozott, koherens, érdekes, és rendkívül szerethető háttértörténet, kiváló zene, és nem kevesebb, mint 9 különböző választható befejezés, mind-mind a maga módján filozofikus, sőt nemegyszer egyenesen megható. Biztos vagyok benne, hogy ez megosztó játék lesz, mert akinek fontos a könnyű kezelhetőség vagy a színvonalas grafika, esetleg nem izgatják az átvezető beszélgetések, az le fogja pontozni, aki viszont rákattan a történetre, akár hetekig is ellehet vele - nekem az összes kulisszatitok ismeretében is 3 teljes napnyi munkakerülő időm ment el nemrég az újrajátszásra.
A jó csokis keksz omlós, de nem száraz, pont megfelelő mennyiségű benne a tökéletes minőségű csokidarab, és leginkább onnan lehet felismerni, hogy ha elfogyasztottunk egyet, akkor száz százalékig biztosak vagyunk benne, hogy ha többet nem is, de még egyet mindenképpen szeretnénk belőle. Csak az a csapda, hogy az is elfogy egyszer... A Cookie Clicker (amit ezúton is hálásan köszönünk Gábornak!) nagyjából ugyanígy működik, csak virtuális csokis keksszel, ami egy füst alatt rögtön pénzként is funkcionál: eleinte fáradságos kézi kattintással gyűjtjük első kekszeinket (sok sikert a nagy légtérben dolgozóknak), de hamar eljön az idő, hogy automatikusan klikkelő egérkurzorokra, szorgosan sütögető nagyikra, még szorgosabban termelő gyárakra, majd egyre elborultabb - és egyre elborultabb mennyiségű csokis kekszet eredményező - találmányokra, valamint az ezekhez tartozó különféle upgrade-ekre fordíthatjuk időközben horribilis, indokolatlan méretűre duzzadt kekszkészletünket. Maga a játék egy három óra alatt összedobott viccnek indult, és az eddigiek alapján talán nem is néz ki többnek, de bizony a vége felé komolyra is fordulhat az addigi felhőtlenül agyament kekszgyártás - erről viszont már csak két dolgot mondok: vigyázzunk a nagymamák klubjával, és ne feledjük, ma péntek és 13-a van!
Feri találata a Bookworm, amelyben a múltkor látott módon minimum három betűs angol szavakat kell kirakni a megjelenő betűkből. A kirakott szavakért kapott pontok a felhasznált betűk gyakoriságától, a teljes szó gyakoriságától, a szó hosszától és az esetleges bónuszoktól függnek - a véletlenszerűen érkező zöldeken túl az 5 vagy több betűs szavainkért arany betűt kapunk, komolyabb kombók pedig platinát és gyémántot is eredményezhetnek. A lángoló betűkkel viszont vigyázni kell: ezek minden szó után elégetik az alattuk levő betűt és lejjebb esnek, ha pedig legalulra érve sem használjuk el őket, akkor vége a játéknak. Ezért érdemes őket azonnal eltüntetni, mihelyt megjelennek - és egyre hosszabb szavakat kirakni, ellenkező esetben előbb-utóbb minden szó után csőstül jönnek... Ha gondban lennénk az egy helyre tömörülő magánhangzókkal vagy mássalhangzókkal, amikből sehogyan sem akar kijönni egy beau, queue, vagy jealous, akkor rákattinthatunk a kukacra, ekkor új betűket kapunk (de a tűz megmarad és terjed). Ha pedig még erre is ráérünk figyelni, egyre növekvő mennyiségű bónusz pontért kirakhatjuk pontosan azt a szót, ami a kukac alatt látható.
Lenyűgöző. Végig ez a szó járt az eszemben, míg a Samsara Room-mal játszottam. Pedig csak egy escape room játék, amiből általában tizenkettő egy tucat, ez azonban mégis tud több és jobb lenni. Nem fogom elmesélni, álljatok neki, nem tart sokáig, és némi keresgélésen kívül nem is igényel nagy erőfeszítést, nincsenek becsapós vagy trükkös dolgok, simán végigvihető. Mégis remek, mert meglepő, és a felfogásmód miatt újszerű. A cím pedig zseniális, akárhonnan is nézem. A zenéje nemkülönben. Hangulata van, ami engem megfogott és elvarázsolt. Tudom, hogy le fogjátok pontozni, de számomra ötös.
Valamikor réges-régen, még a KMK-n nyauuuuu posztolta a Gluey-t, most pedig apám rátalált a második részére. Továbbra is ugyanazt a jópofa játékot kapjuk, mint három és fél évvel ezelőtt: pacák jönnek, kattintunk rájuk, pacák mennek. Eleinte még túl lehet élni pusztán gyönyörködve kattintással, de egy idő után már kénytelenek leszünk gondolkozni is. Aki végigviszi a játékot, az egyrészt az efölött érzet örömet és elégedettséget, másrészt pedig két bónusz pályát kap jutalmul.
Az a hang megvan, amikor a pár hónapos csecsemő fekszik a hátán és kitartóan nyomogatja a gumikacsát? Na, pont ilyen hangot hallatnak a szörnyecskék a Puzzle Monstersben, ha össze találnak ütközni. Márpedig ez elég sűrűn fordul elő, lévén, hogy a cél addig huzigálni őket, amíg egy kivétellel mindegyikük le nem hempereg a pályáról.
Az arcunkba tolt cukiságcunami (pl. két copfos szörnylánykák) és a fülünkbe mászó country mellé kapunk összesen 80 db, többnyire habkönnyű kis feladványt - de amelyik nem az, azt is leginkább a próba-cseresznye módszerrel lehet megoldani, az előre gondolkodás nálam legalábbis nem sokat segített. Pedig feldobhatná a játékmenetet, ha mondjuk minden pályán meg lenne jelölve egy mező, és ha sikerül megoldani, hogy ott álljon az utolsó kis szörny, akkor kapnánk egy csillagot vagy valamit... de valószínűleg csak nem vagyok eléggé kazuár.
A Nitrome-ról eddig is tudtuk, hogy szemétparaszt játékokat csinál, de amit az Ooodlegobs-szal alkottak, az viszi a pálmát ezen a téren. Így volt ezzel a játék ajánlója is, petimegazoliésasanyi, jöjjenek az ő szavai: "Az Oodlegobs egy újabb eszelős játék a Nitrome-tól, amiben apró kukacokat, (a címben szereplő számítógépes vírus, az Oodlegobs pédányait) kell terelgetnünk, a Nitrome szintjén is szemétparasztnak számító pályákon. Az elején egy kukaccal, aztán már egy tonna kukaccal kezdünk a pálya elején, akiket úgy tudunk megtöbbszörözni, hogy a „macska arcú tévé lényeket” (automatikusan) felzabáljuk, (nem védekeznek, és nem is menekülnek) és belőlük 2-3 új kommuna-tag képződik. Minden pálya célja a pálya végi óriási macskafej tévé megfertőzése, amihez elég egyetlen egy vírusunknak túlélnie a pályát. Kukacainkat úgy tudjuk elveszíteni hogy tüskékre, vagy éppen leesünk. Pozitívum, hogy azok a kukacok, akik tüsiben halnak meg, rátapadnak arra, így semlegesítve azt. Akkor indulunk újra a checkpointtól (teljes kukac létszámmal), ha az összes kukacunk halálát lelte. Idővel új trükköket is tanulunk, például egymás hátára is tudjuk őket állítani, vagy egy pontba terelni (ami amúgy egy igazi áldás ötezer kukac mellett). Ilyenkor nem kell aggódni a visszamaradók miatt, ugyanis vannak ilyen portálok, amibe ha akár egy kukac is elér, akkor automatikusan mellé teleportálódik a többi társa is, már aki él."
Minden kislánynak van egy kedvenc játékállata, és szerencsére nagyon kevesek járnak úgy, hogy ezt a kedvenc állatot egy sólyom valódinak nézi, lecsap rá, és egyenesen a hegy tetején lévő fészkéig repül vele. A címbeli Anika viszont így jár, és habozás nélkül csapot-papot (az előbbit szó szerint) otthagyva nekiindul, hogy a nyusziját visszaszerezze. A történet innentől éppoly meseszerű, mint eddig, és ez nem véletlen: az Anika's Odyssey nemcsak hihetetlenül bájos point-n-click kalandjáték, hanem egyben az új-zélandi māorik mondavilágában szereplő mindenféle lények megjelenítése is, afféle kulturális országimázs, de cseppet sem erőltetett. Mikor a végére értem, két dolgot sajnáltam nagyon: hogy nincs tovább, és hogy Benedek Elek meséiből még nem született hasonló feldolgozás. Nem túl hosszú, és még annyira sem friss (2007-es!), de nálam ezzel együtt is 5 pontos.
Utolsó kommentek