Van valami végtelen zen a Halo and Pixy című játékban. A feladat amúgy cseppet sem nehéz: a rendelkezésre álló eszközök figyelembe vételével megoldást kell találni arra, hogy egy cicus fent rekedt egy fán, és valahogy le kellene hozni. Pixy szegény nem egy észlény, de azért vannak jobbnál jobb ötletei, és szerencsére egy cseppet sem kedvetleníti el a kudarc, újra nekivág, még alaposabban átgondolva a problémát. Nem az ő hibája, hogy a végén úgy alakul, ahogy. A játék maga nagyon egyszerűen kezelhető, mindig az aktuális ötletnek megfelelő itemek vehetők fel, ráadásul a tervrajzokon jól látható, mit kell még beszereznünk. Ettől még rettenetesen idegesítő marad, mert bármilyen aranyos elsőre Pixy a maga esetlen, Klaymen kecsességéhez mérhető mozgásával, a tizedik perc körül már legszívesebben ráordítottam volna, hogy mozogj már, te csiga. Aztán eljött a zen pillanata, amikor már csak azért is kíváncsi voltam, hanyadikból oldja meg a feladatot a kis dugó, onnantól pedig már nem idegesített, szépen megírtam a játék mellett egy-két e-mailt, intéztem egy kis szerkesztgetős melót, kimentem cigizni - aztán pedig megvilágosodtam. Ez az ideális munkakerülő játék. Nem kell sokat töprengeni, elég csak időnként csinálni vele valamit, aztán foglalkozni valami fontossal, aztán mire Pixy végre kiugrándozik az udvarra, megint visszatérni, és újra klikkelni párat. Szóval relax, feleim, a játék tök egyszerű, és ha van türelmünk kivárni a tervek sorát, a végén egy ismert közmondáshoz is eljuthatunk.